„Testem és szívem elenyészik,
de sziklám és osztályrészem örökre az Isten.” (73. zsoltár)
Intézményünk mindig hűséggel, hálával és szeretettel gondol elhunyt dolgozóira. Nem feledjük személyiségüket, azokat az értékeket, amelyeket hordoztak, s amelyekkel munkájuk során gazdagították tanítványaink életét és a mi életünket is. Hagyománnyá vált, hogy halottak napján gyászmise keretén belül emlékezünk meg róluk. Idén november 2-án sem történt ez másképp. Iskolánk dolgozói, tanulói a feltámadás és az örök élet reményében együtt imádkoztak, könyörögtek az elhunyt pedagógusokért, technikai dolgozókért. Bár az elhunytak hiánya fájdalmas, de az olvasmányban, a szentleckében és az evangéliumban elhangzott szentírási szakaszok az üdvösség reményét hirdették számunkra.
A homíliában Heidelsperger István atya, iskolánk lelkivezetője szintén bíztató szavakkal fordult felénk. Nem szakadtunk el örökre azoktól, akik eltávoztak a földi életből, hiszen magunkban hordozzuk mindazt, amit az elhunytak számunkra jelentettek. A testüket őrző sír nem zárt gödör, hanem „repedés a mindenségben“, amelyen keresztül az örök világosság fényessége, reménysége hasad át. Ezért nem a szomorúságnak kell úrrá lennie az emberen, hanem az élet teljessége fölötti örömnek. Ott kell bennünk élnie az örök életbe vetett reménynek, amikor elhunytjainkra gondolunk, és imádkozunk értük!
István atya a homíliájában a következőket mondta: „Búcsúzom valakitől. Halott. A tisztelet hozott a sírja mellé vagy a szeretet? Mindkettő. Tudom, érzem: élőbb, mint amikor élt. Bennem él. Míg élt, közel volt és távol. Most már szüntelen velem. Érzem, éreztem a temetésen, kilépett ő térből és időből. Ezentúl egyszerűen van. Nem változik. Magamban hordom halottam.
Sirattam, siratom? Őt? Magam? Végső soron én maradtam szegényebb. Ő hiányzik? Vagy csupán az, amit jelentett? Mit érzek? Túl kell élni minden halált. A magamét is túlélem.
A temetés nem mindennapi esemény. Halottaink azonban az élőknél is elevenebbek bennünk. Egy mozdulat, egy hangsúly, egy kötődés valamelyik helyhez. Érzem, tovább él. Aztán elfog a kétség. Csak bennem?
Temetés. Koszorúk. Virágok. Megszakadt kapcsolat. Ám én még élek. Megszakadt kapcsolat, száz után kiált. Ne tagadd, nem tagadom. Az élet a gyászban is több mint a halál.
Halál. Élet. Megmondta már valaki, mi a kettő? És ha egy csupán?
Hogy ő lenne a koporsóban, akit szerettem? A legkevésbé sem hiszem. A teste. Nem Ő maga.
A sír nem börtön. Emlékhely csupán. Őrzőhelye a csontoknak, a pornak. De a csont, a hamu, a por nem ő, mert ő valaki volt. Itt csak a valami maradt meg belőle.
Állok. Nézem a sírgödröt. Repedés a mindenségben. Nem zárt gödör, hanem inkább hasadék, amelyen át a halálon túlra látok. Nekem kétségek közötti remény. A remény pedig az öröm hajnala. A remény itt hasad rám a temetésen.
Sírok, sírtam. Letörli, letörölte arcomról a könnyeket a kétségek közötti remény, s benne, mint a hajnalban kelő Nap, az öröm, az élet teljességének öröme, Isten.
„Adj Uram örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik!”
Farkasné Papp Marianna
hitoktató
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregházi Egyházmegye