2021. november 10., szerda 20:58

A mátészalkai Széchenyi István katolikus köznevelési intézmény munkatársai szentmisén emlékeztek az elhunyt kollégáikra

„Testem és szívem elenyészik,

de sziklám és osztályrészem örökre az Isten.” (73. zsoltár)

 

Intézményünk mindig hűséggel, hálával és szeretettel gondol elhunyt dolgozóira. Nem feledjük személyiségüket, azokat az értékeket, amelyeket hordoztak, s amelyekkel munkájuk során gazdagították tanítványaink életét és a mi életünket is. Hagyománnyá vált, hogy halottak napján gyászmise keretén belül emlékezünk meg róluk. Idén november 2-án sem történt ez másképp. Iskolánk dolgozói, tanulói a feltámadás és az örök élet reményében együtt imádkoztak, könyörögtek az elhunyt pedagógusokért, technikai dolgozókért. Bár az elhunytak hiánya fájdalmas, de az olvasmányban, a szentleckében és az evangéliumban elhangzott szentírási szakaszok az üdvösség reményét hirdették számunkra.

A homíliában Heidelsperger István atya, iskolánk lelkivezetője szintén bíztató szavakkal fordult felénk. Nem szakadtunk el örökre azoktól, akik eltávoztak a földi életből, hiszen magunkban hordozzuk mindazt, amit az elhunytak számunkra jelentettek. A testüket őrző sír nem zárt gödör, hanem „repedés a mindenségben“, amelyen keresztül az örök világosság fényessége, reménysége hasad át. Ezért nem a szomorúságnak kell úrrá lennie az emberen, hanem az élet teljessége fölötti örömnek. Ott kell bennünk élnie az örök életbe vetett reménynek, amikor elhunytjainkra gondolunk, és imádkozunk értük!

István atya a homíliájában a következőket mondta: „Búcsúzom valakitől. Halott. A tisztelet hozott a sírja mellé vagy a szeretet? Mindkettő. Tudom, érzem: élőbb, mint amikor élt. Bennem él. Míg élt, közel volt és távol. Most már szüntelen velem. Érzem, éreztem a temetésen, kilépett ő térből és időből. Ezentúl egyszerűen van. Nem változik. Magamban hordom halottam.

Sirattam, siratom? Őt? Magam? Végső soron én maradtam szegényebb. Ő hiányzik? Vagy csupán az, amit jelentett? Mit érzek? Túl kell élni minden halált. A magamét is túlélem.

A temetés nem mindennapi esemény. Halottaink azonban az élőknél is elevenebbek bennünk. Egy mozdulat, egy hangsúly, egy kötődés valamelyik helyhez. Érzem, tovább él. Aztán elfog a kétség. Csak bennem?

Temetés. Koszorúk. Virágok. Megszakadt kapcsolat. Ám én még élek. Megszakadt kapcsolat, száz után kiált. Ne tagadd, nem tagadom. Az élet a gyászban is több mint a halál.

Halál. Élet. Megmondta már valaki, mi a kettő? És ha egy csupán?

Hogy ő lenne a koporsóban, akit szerettem? A legkevésbé sem hiszem. A teste. Nem Ő maga.

A sír nem börtön. Emlékhely csupán. Őrzőhelye a csontoknak, a pornak. De a csont, a hamu, a por nem ő, mert ő valaki volt. Itt csak a valami maradt meg belőle.

Állok. Nézem a sírgödröt. Repedés a mindenségben. Nem zárt gödör, hanem inkább hasadék, amelyen át a halálon túlra látok. Nekem kétségek közötti remény. A remény pedig az öröm hajnala. A remény itt hasad rám a temetésen.

Sírok, sírtam. Letörli, letörölte arcomról a könnyeket a kétségek közötti remény, s benne, mint a hajnalban kelő Nap, az öröm, az élet teljességének öröme, Isten.

„Adj Uram örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik!”

 

Farkasné Papp Marianna

hitoktató

 

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregházi Egyházmegye

  • Galéria:
    • 1
    • DSC_0653
    • DSC_0655
    • DSC_0658.
    • DSC_0660
    • DSC_0662
    • DSC_0670
    • DSC_0671
    • DSC_0673