Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata két éve világi beteglátogató munkatársak bevonásával végzi feladatait. A szolgálat munkatársai az évfordulón hálaadó szentmisén mondanak köszönetet a munkájuk során megtapasztalt kegyelmi ajándékokért.

Geréné Sárga Monika beteglátogató, sajtóapostol ebből az alkalomból osztja meg az olvasókkal Dani József gondolatait, aki COVID fertőzés miatt egy hónapot töltött a debreceni klinikán. Gyógyulásának minden pillanatát a kegyelem ajándékának tekinti. Azok közé tartozik, akiket a gyötrelmekkel teli betegségük megerősített hitében. Utolsó napjait töltötte az osztály falai között, amikor találkozott Monikával, a kórházlelkészi szolgálat munkatársával. Arra kérte őt, segítsen neki abban, hogy mindenkivel megoszthassa azt a lelki élményét, amit átélt a kórházban.

„Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (Apcsel 4,12)

Azt nem tudnám meghatározni, hogy a testemmel adott pillanatban mi történt, de a lelkemben egy olyan érzés lett úrrá, amit szavakba önteni alig lehet. Egy hatalmas centrifugában éreztem magam, amely leírhatatlanul pörgetett, egyre rosszabbul érezve magam. Közben üvöltve, sikoltva, szenvedve próbáltam sorolni az érdemeimet, miért is kell életben maradnom. Minden eszembe jutott: a négy kiskorú gyermekem, akit fel kell nevelnem, a nem túl egészséges feleségem, a munkahelyem, a be nem fejezett építkezésünk, a kántori szolgálatom, amit a Jóistenért végzek. Ezt mind sorolva fohászkodtam a Jóistennek.

Amikor a szédítő pörgés megállt, úgy tűnt, az érdemeimre nem jött válasz. Helyette fekete csönd vett körül, és egy olyan mély lelki válság lett úrrá rajtam, ami fájdalmasabb volt az erőmet meghaladó fizikai fájdalomnál. Ezen a helyen és időben, ahogy a keresztény emberek is mondani szokták: elvétetett Isten neve. Nem voltam képes az imádságra, sem gondolatban, sem szavakba öntve, sem lélekben nem tudtam az Istent segítségül hívni. Pedig ismerem a tanítást; „Én az Úr vagyok, a te orvosod” (Kiv 15,26). Reménytelen állapotot éltem meg.

Akkor, abban az „álló” időben meg akartam halni, mert éreztem, így nem lehet, de nem is érdemes élnem. Majd újra jött a szédítő, pörgő, forgó érzés, de már nem soroltam, mert nem voltak erényeim, értékeim, érdemeim. Beletörődtem abba, amin változtatni nem tudtam.

Majd megállt a forgás és Isten irgalmas szeretete járt át. Csodálatos fényt érzékeltem: egyetlen név sugározta be egész lényemet; Krisztus neve izzott fel. Beragyogta a lelkemet, és megtöltött túláradó, túlcsorduló örömmel. Azóta mindenkinek elmondom: újra van Jézus Krisztusom!

Újra kimondhatom a nevét, újra kérhetek és könyöröghetek, hálát adhatok, és dicsérhetem az Ő nevét. Olyan boldoggá tett, hogy akkor csak sírni és sírni tudtam.

Közben egy hét kiesett az életemből. Nem érzékeltem, mennyi idő alatt játszódhatott le, és mi történt ezalatt a testemmel, mert ez akkor nem volt lényeges. Felülmúlta a nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, a húsvéti feltámadás élménye; mert ez alatt az idő alatt állandóan csak sírtam. Úgy éreztem, több örömet elviselni és befogadni már képtelen vagyok. 54 év alatt szebbnél szebb, emlékezetes húsvétot megélhettem, mert Isten mindig is a szívemben volt: hívő keresztény családban nőttem fel, kisgyerekkorom óta jártam a debreceni homokkerti gyülekezetbe. Abban az időben is, amikor szinte senki sem járt templomba, én templomi szolgálatot végezhettem. Mindig is kegyelemnek tartottam, hogy Istent szolgálhatom. Legszebb húsvéti élményeim közé tartozik az is, amikor egy kis közösséggel a nyíregyházi börtönbe a fogvatartottakhoz vittük Isten igéjét, és a nagy terem megtelt rabokkal. Érkezésünket megelőzhette a lelki munka, mert ismerték az énekeket. Mindenki hangosan énekelt, zengett az egész börtön.

Lehet, hogy nagy nyomorúságban volt a testem, mégis ez volt a leggyönyörűbb húsvétom, amit megéltem. Így éltem meg Isten kegyelméből a betegséget, és sok-sok örömben ezt a húsvétot is. Isten megengedte a mélységet, hogy annál jobban beragyoghasson Krisztus fénye. Mind között ez volt a legcsodálatosabb!

Egy hete az osztályon lábadozom. Az intenzív osztályon jó néhányan meghaltak körülöttem. Ez idő alatt nagyon sokan imádkoztak értem. Barátaim, hittársaim, Amerikában élő ismerőseim, és kapcsolatokon keresztül, a Darmstadtban élő Mária nővérek; egy imavilágháló alakult ki értem.

Később, amikor állapotom jobbra fordult, próbáltam telefonon megköszönni az értem végzett imádságokat. Volt, aki azt válaszolta: ez a legkevesebb, amit értem tehetett. Kicsit ki kellett igazítani; mert én úgy érzékeltem, hogy ez a legtöbb, amit értem megtehetett. Mindannyiunknak sokat jelentett az ima. Nekem azért volt nélkülözhetetlen, mert nem tudtam magamért fohászkodni, de az imádkozó számára is fontos volt, hogy kérje az Úr segítségét. A zörgetés nem volt hiábavaló.

Türelmesen várom, mit hoz a jövő, mit akar az életemmel az Isten…

Anton Gots: Könyörgő imádság mások gyógyulásáért

Uram, Jézus Krisztus, Te vagy mindannyiunk orvosa és megváltója, teljes bizalommal könyörgök (könyörgünk) hozzád beteg testvérünkért. Te jobban tudod, mint én (mi), hol van a betegnek szüksége gyógyító kezedre. Áraszd el gyógyító szereteteddel és erőddel egész lényét, különösen testének, lelkének azokat a területeit, amelyek a legnagyobb veszélyben vannak, amelyeket leginkább megtámadott a betegség.

Gyógyítsd meg őt, lényének legmélyét áthatva. Orvosold a Veled, embertársaival, teremtményeiddel és önmagával való kapcsolatát!

Segíts, hogy felfedezze a szenvedésben is szeretetedet! Engedd, hogy érezze, közel vagy hozzá! Vedd el tőle a kínzó fájdalmakat!

Töltsd el bizalommal, hogy minden rendbe jön!

Vele együtt bízom Benned, áldd meg őt szent neved által! Ámen.

Lejegyezte: Geréné Sárga Monika

beteglátogató, sajtóapostol

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye