Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Nagy Csaba atya, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye családreferense – a poszt-család utáni világban fellelhető és kezdeményezhető családpasztorációs lehetőségeiről megfogalmazott tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy a család vitalitása, aktív tevékenysége továbbra is megmaradt, de ezt nem minden esetben az Egyházon belül tapasztaljuk meg. Csaba atya úgy fogalmaz, hogy sok minden rajtunk és a kezdeményezéseinken múlik.

Az alábbiakban Nagy Csaba atya családreferens tanulmányát olvashatjuk.

Ha van valami, amit újra és újra megtapasztalhattam a papi szolgálatom évei alatt, az nem más, mint a család bőséges vitalitása, amelyet a Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdítás már 1981-ben prófétai módon előre jelzett. Idén negyven éves ez a dokumentum, mégsem veszítette el aktualitását és jövőbe mutatását. Minden alkalommal rácsodálkozhatunk arra, hogy a belőle életerőt kapott nagy nemzetközi mozgalmak, vagy helyi kis csoportok által éltetett valóság nagy részét a családok indítják el, és közvetlenül ők vezetik. A poszt-család utáni világban is vannak, és lesznek családok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a családok – legyenek nagyobb vagy kisebb családok, ez nem meghatározó a tények tükrében - az egyházban és a világban is szembetűnően tevékenyek, és hogy felelősségteljesen eredményeket tudnak felmutatni.

Papként hozzászoktam az egyházi formákhoz, amelyet sok jó pap elkötelezettsége jellemez és működtet. Közben szomorúan meg kell jegyeznem azt a tényt, hogy a teológiai tanulmányok során nem kap hangsúlyt a család szubjektivitásának (alanyiságának) felfedezése az egyházközségeinkben és kutatásainkban. Egy biztos, ennek felismerése számomra is meglepetést és vigasztalást nyújthat, hiszen meglátom, hogy nem minden rajtam és a kezdeményezésemen múlik. Ez a felismerés ugyanakkor megtérésre és újrakezdésre sarkalhat, hiszen meglátom, hogy sok minden rajtam és a kezdeményezéseimen múlik.

Alapvetően minden statisztika és minden felmérés elárulja, hogy a családok a társadalom alapsejtjei. A családban a nemek és nemzedékek gyümölcsöző összefonódásának köszönhetően megszületik az egyén, az emberi személy és a társadalom alapvető szerkezete. Megtapasztaljuk benne azt a gondoskodást, amely az alapvető bizalom érzésén keresztül utat nyit a világra. Még a hit pilléreit is felfedezhetjük - köztük az életet elajándékozó és életre hívó szeretetet, az apaságot, az anyaságot, a testvériséget -, elsajátíthatjuk az élet ritmusát és szépségét.

A világ különböző valóságainak megfigyelése segíthet tökéletesíteni azt az alapvető egyházi hozzáállást, amelynek gyakorlatai és hangsúlyai jelentősen támogathatják a család gyümölcsöző lelkigondozását. Mi papok sokszor azt gondoljuk, hogy az egyház és a család két különálló valóság, ahol gyakran az elsőnek kell foglalkoznia a másodikkal, illetve annak hiányosságaival. Fel kell ismernünk azonban, hogy ez nem így van: a családok az egyház szerves részét képezik, és hivatásuk sajátosságai alapján vállalják az evangélium hirdetését. E tekintetben az Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítás adhat eligazítást mindannyiunk számára:

„A család ily módon a lelkipásztori tevékenység alanya az evangélium kifejezett hirdetésén, valamint a sokféle tanúságtételi forma örökségén keresztül, mint amilyenek: a szolidaritás a szegényekkel, a nyitottság a személyek különbözőségére, a teremtett világ védelme, az erkölcsi és anyagi szolidaritás más családokkal, főleg a leginkább rászorulókkal, a közjó előmozdítása melletti elkötelezettség az igazságtalan társadalmi struktúrák megváltoztatása által is, arról a területről kiindulva, amelyen él, gyakorolva az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit.” (Ferenc pápa, Amoris laetitia apostoli buzdítás, 2016. március 19., 290.)

Mindez gyakran a plébániákon és a közösségi tereinken kívül történik, más életritmusokat és más nyelvi játékmezőket használva, nem a tőlünk megszokott egyházi nyelven. Bátran hitelt kell adnunk a családok számára azzal, hogy az általuk elért jót elismerjük és megismerjük. Ha gyümölcsöző és evangéliumi családpasztorációt akarunk, akkor nem csak a keresztény közösség családjainak támogatására vagyunk képesek, hanem magának az egyháznak a krisztusi arcát is helyreállíthatjuk a szeretet lépéseivel, amelyeket megteszünk.

A családból jövő tapasztalatok jelentős irányváltást és paradigmaváltást hoznak magukkal korunk kérdéseinek megválaszolási módját illetően. Több éven át szembesülve a társadalmunkat jellemző kulturális változásokkal, fennáll annak a veszélye, hogy engedünk a kísértésnek: hogy folyamatosan utalunk a múltra és annak abszolutizált formáira. Talán egy kissé szükség van az objektívebb látásmód visszaszerzésére.

Egy kis emlékezetgyakorlat elegendő lenne például annak tudatosítására, hogy nemzetünkben a huszadik század elejéig sok, különösen vidéki vagy paraszti háttérrel rendelkező nő feleségül ment egy saját családja által választott férfihoz, sőt néhányuknak még a saját férjébe is sikerült beleszeretnie. Vagy elég lenne néhány filmet megnézni - például A facipő fája című alkotást –, ami emlékeztet arra, hogy korábban is volt olyan patriarchális családmodell, amelyben a családok egy fedél alatt aludtak, együtt ettek, ugyanazon asztal mellett ültek egy időben, és este együtt imádkoztak. Egy bizonyos realizmus valamint történelmi dinamizmus szükséges ahhoz, hogy egy lelkipásztor számára a múlt ne legyen kábítószer, amelyet még tetézhet egy panaszkodó beszédmód is, amely egyrészt tragikus, másrészt meddő.

Az elmúlt évtizedeket a társadalmunk családi szövetének felbomlása iránti jogos aggodalom, ugyanakkor egy erős idealizmus és időnként bizonyos ideológiai bezárkózás jellemzi a szexualitással kapcsolatban, a házassági válságokról és krízisekről nem is beszélve. Nyilvánvalóan sokan elutasítják a valóság elfogadását, ennek következtében növekszik a szakadék az emberek élete és a moralizmus között, amely nem tudja, hogyan kell meghallgatni a válságban levő személyt és látni a konkrét élethelyzetet. A valóság szem elől tévesztése képtelenséget fog szülni a patriarchális családmodell leküzdéséhez, és egyben képtelen lesz komolyan figyelembe venni a nők emancipációját.

A probléma nem az, hogy a család utáni világban élünk-e vagy sem, vagy hogyan tudjuk megvédeni a hagyományos családmodellt. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e társadalomként és egyházként újra definiálni a család alapsejtjét, és annak értelmét a kortárs kultúrában. Bizonyos nemzedékek már a technológiai tapasztalatokra támaszkodnak: hogyan vagyunk képesek ezeket mi is felhasználni? Hogyan teszik ezt a mai keresztény családok? Hogyan támogatja a közösség a különféle felelősségekben őket, és hogyan integrálja szolgálatukat?

Ezen a ponton elengedhetetlen annak felismerése, hogy a történelmi formák megváltoztak, és az eddig sérthetetlen és érinthetetlen családmodellek - nemek és nemzedékek összefonódása - képesek létrehozni más, újabb különböző történeteket és megjelenési formákat. Ebben az értelemben a család lelkigondozását nem csak a kegyelem ajándékainak eligazításával kell ábrázolnunk, amelyek sokszor idealizált állapotban mutatják be azt, hanem amelyet folyamatában kísérünk, és amire alkalmazzuk a megkülönböztetés lehetőségét, vagyis azt a lelki hozzáállást, amely lehetővé teszi a családok számára a konkrét valóság megragadását. Olyan lelkigondozásra van szükség, amely napjaikat és kapcsolataikat úgy ragyogja be, hogy felismerjék Isten irántuk való szeretetét.

Ebben a perspektívában a modernitás és az általa létrehozott kortárs kultúra nem feltétlenül jelent halálos ellenséget a keresztény közösségek pasztorális tevékenységére. Éppen ellenkezőleg: különösen gyümölcsözőek azok a lelkipásztori lehetőségek, amelyek nem félnek a családokat előtérbe helyezni a tapasztalataikkal, erősségeikkel, korlátjaikkal, vágyaikkal, még bűneikkel együtt is. A családok élete ékesszólóan mutatja be a szeretet és a féltékenység, a hűség és a gyengeség, az ajándék és a birtoklási vágy összefonódását, amelyek jellemzik emberiségünk ezen alapvető aspektusát. Ez a modernségre jellemző megközelítés, amely az emberből indul, képes megteremteni annak feltételét, hogy az evangélium valóban a létezés örömhíreként, és nem elvont ideálként szóljon hozzánk. Végül is ez az az irány, amelyet Ferenc pápa hirdet a családra vonatkozó bibliai és teológiai struktúrákat a családok konkrét valóságának fényében alkalmazó, szenzációsan modern Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdításában, amelyben a harmadik fejezet alcíme mindezt nagyon szemléletesen fogalmazza meg: „Jézus felé fordított tekintet: a család hivatása”.

Jelen történelmünk és a kapcsolatok értelmének keresése lehetővé teszi számunkra, hogy a családok más típusú interperszonális érzékenységet éljenek meg, valamint azt a növekvő igényt, hogy nem csak egy bizonyos kizárólagos módon vizsgáljuk őket. A ideális nukleáris család metaforikus felhasználása minden bizonnyal problematikus és provokatív módon feltárja, hogy ez az alapvető társadalmi struktúra milyen módon képes még mindig értelmezni az egyes emberek szeretetvágyát és a hozzá kapcsolódó nemző feladatát. Jó kiindulópont, hogy együtt keressük minden létezés igazságát.

Személyes tapasztalatok

2021. január végén elmondhatjuk, hogy az elmúlt egy év kimozdította életünket a megszokott keretekből. A 2020. március 20-tól hívek jelenléte nélkül bemutatott szentmisék, a digitális munkarend szerint működő iskolák, a fennmaradásukért való küzdelemben vagy megmaradt, vagy megszűnt vállalkozások, a nagyszülőktől és idősektől való távolmaradás, a vásárlási idősávok, az otthon töltött idő megnövekedett mennyisége, a betegként vagy kontaktszemélyként való érintettség és számos más körülmény nem várt próbák elé állította a családokat, a közösségeket és a lelkipásztorokat is. Egyes családok hálásak ezért az időszakért, mert „annyi időt tölthettünk együtt, amennyire a munka mellett sosincs lehetőség” (egy kétgyermekes apuka szavai), más családokban viszont kiéleződtek a már régóta elfojtott ellenérzések, fájdalmak, konfliktusok, amelyek elől ezúttal nem lehetett elmenekülni.

A „Jézus felé fordított tekintet”-et élő családok azonban jelként ragyogtak fel ebben az időszakban, és mások számára is utat, bíztatást mutattak. Családi környezetükben az imádságban megmaradva, bekapcsolódva az online szentmisékbe, az online tér lehetőségeit kihasználva közösségként is meg akartak maradni. Ebből az élni akarásból pedig olyan élmények, olyan projektek születtek, amelyekre lelkipásztorként korábban nem gondoltam volna.

2020. Nagyböjtjében nem volt lehetőség közösen keresztutat végeznünk a templomban, de a családok, és hozzájuk csatlakozva az egyedül élő hívek is, online keresztutat jártak: egy-egy család vállalt egy-egy állomást, saját szavaikkal megfogalmazták hozzá elmélkedésüket, más családok pedig vállalták az imádságot az állomások között. Videó felvételt készítettek magukról, amit egybeszerkesztettünk és 2020. Nagypéntekén délután három órakor megosztottunk egyházközségünk Facebook oldalán. A tapasztalatokról szintén online, GoogleForm űrlapon visszajelzést kértünk, önkéntes alapon, és egy rövid beszámolót is írtunk Származhat-e valami jó az online térből? címmel. (http://www.dnyem.hu/index.php/item/2908-johet-e-valami-jo-az-online-terbol-a-nyiregyhaza-josavarosi-hivek-szerint-igen )

„Csodálatos élmény volt! Ebben az új helyzetben is mélységesen átadta Jézus szenvedését. A családunkkal közösen, térden állva hallgattuk végig! Megható és mély érzéseket hozott mindannyiunk számára. Köszönjük!” (Egy kétgyermekes édesanya szavai.)

Család Csoportunk nyitott közösség, életállapottól függetlenül csatlakozhat, aki szeretne. Havonként találkozunk, és gyermekfelügyeletet biztosítunk – így mindenki a maga korosztályával lehet közösségben, és beszélgethet, elmélkedhet, imádkozhat, játszhat. A találkozókra kérdésekkel készülünk, amelyeket emailben kapnak meg tőlem a csoport tagjai. A Házasság Hete programba is bekapcsolódunk egy háromestés rendezvénysorozattal, szintén gyermekfelügyeletet szervezve. Gyakran kérek visszajelzést a résztvevőktől, és személyesen is számítok az ötleteikre, meglátásaikra. Természetesen közösségi programokat is szervezünk: kirándulásokra, zarándoklatokra járunk, részt vettünk már többnapos lelkigyakorlaton, és közösségi délutánokat is igyekszünk havonként tartani.

A cikk elején leírt gondolatmenetet a gyakorlatban láttam és tapasztaltam igazolódni: a Család Csoport növekszik és erősödik, és idő közben kinőtt belőle egy nagyon kedves énekkar és egy Karitász Csoport is. Az újabb és újabb csoportok születése és a folyamat, ami során a hívek meglátják, hogy szükség van rájuk, és hogy mennyi mindent tudnak hozzátenni a közösség életéhez, életre serkenti lassan az egyházközséget és a tágabb környezetünket is. A családok élnek és erősödnek, és közben dinamikát adnak a tágabb közösségnek.

„A Család Csoportnak mi különösen örülünk, mert úgy érzem, hogy itt nem csak mi épülünk, hanem a gyerekek is. A tegnapi csoportbeszélgetés alkalmával felmerült, hogy a fiatal generáció nem igazán van jelen a templomban. Elgondolkodtató volt számomra, hogy miért van ez így. Én bízom abban, hogy ha már gyermekkortól részt veszünk egész családként az Egyház életében, akkor élményeket szerzünk, és olyan emberekkel vesszük körül magunkat, akik szintén örömmel vannak jelen, és akkor a gyermekünk nem kényszerként fogja gyakorolni a vallását: szívesen fog templomba járni, és részt venni a különböző feladatok ellátásában. A legfontosabb szerintem, hogy hitben neveljük a gyermekeinket. Nálunk mindenki szereti a Család Csoportos estéket, minden gyerek várja és élvezi. Kimondottan tetszik a hétköznapi időpont, mert így a mókuskerék megáll egy kicsit. Minden családot bátorítok, mert ez egy nagyon jó lehetőség mindenki számára.” (Egy háromgyermekes anyuka) (http://www.dnyem.hu/index.php/item/3353-az-egyhaz-a-csaladban-kezdodik-a-nyiregyhazi-szent-imre-plebania-csalad-csoportja-egy-eves-szuletesnapjara-keszul)

Lelkipásztorként mindezt követve és látva, az általam sokszor használt mottót választanám összegzésül és jelmondatul családpasztorációnk kiépítéséhez is: az Egyház a családban kezdődik.

Nagy Csaba

egyházmegyei családreferens

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye