Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Országos irodalmi sikereket értek el egyházmegyénk diákjai. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Katolikus Kulturális Hetek keretében készülődve a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra vers- és novellaíró pályázatot hirdetett meg A család Istentől rendelt közösség címmel.

A beérkezett 250 pályázatból közel 40 aranytollú diákot ünnepelhetünk és közülük a legtöbb díjazott a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyéből került ki. A következő napokban az elismerésben részesült diákjaink írásait tesszük közzé, amelyek a Magyar Kurír oldalán is megjelennek.

Gratulálunk a díjazottaknak!

Barátfalvi László Imrének (Nyíregyháza, Szent Imre Katolikus Gimnázium, Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Kollégium, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola), aki a 15-18 éves korosztályban 3. helyezést ért el, a Testvérem vagy egy életre című novelláját olvashatjuk.

Testvérem vagy egy életre

Némán figyeltem, ahogy Tomi a markába vesz egy, a mólón heverő követ, és hanyagul a tőlünk nem messze úszkáló vadkacsa felé hajítja, csupán néhány centivel elhibázva az állatot, mire az felháborodott hápogás kíséretében a nádas felé vette az irányt. Tudtam, hogy nem akarta eltalálni a kacsát, csak zavarta ez a számára már túlságosan idilli nyugalom, ami körbevett minket: a tavaszi napsütés, a tó körül sétáló családok és párok látványa, a szél fútta nádas hangja, és mindenek előtt ez a látszólag gondoktól mentes, békésen úszkáló vadkacsa. Legszívesebben átkaroltam volna, biztosítva arról, hogy most már minden rendben lesz, de féltem, ez túl érzelgős lenne a számára, és utána nem venné komolyan a szavaimat. Öccseként úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha megvárom, amíg magától megnyílik előttem, így továbbra is csendesen üldögéltem néhány lépés távolságra tőle, lábaim a víztükör felett lógatva.

Lopva rá-rápillantottam Tomira. Sokat változott. A korábban parázsló barna szemei most inkább csak fáradtságot sugároztak, karját sok apró fehér heg borította, és a haja most is katonásan rövidre volt vágva, mint mikor utoljára láttam. Kettőnk közül mindig is ő volt a keményebb kötésű, mégis meglepett, mennyire izmos lett. Bár az elmúlt öt évben én is sokat változtam. „Öt éve már...” - morfondíroztam. Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt.

– Miért akartál találkozni? – szólalt meg egy idő után, továbbra is a tavat bámulva.

– Ez most ugye csak egy költői kérdés? – mosolyogtam rá.

– Nem akarok csalódást okozni neked, de egyáltalán nem vagyok olyan, mint amilyennek látni szeretnél. Ábrándokat kergetsz, Balázs. Ha esetleg a családot szeretnéd újra együtt látni…

– Nem hibáztathatsz azért, mert látni szerettem volna a bátyám ennyi idő után! – vágtam a szavába. – Hiányoztál, nagyon. És ne gyere nekem ezzel a „te már menthetetlen” vagy szöveggel, mert ez egyáltalán nem így van! Csak neked könnyebb ezt gondolnod, nem igaz? – kérdeztem, miközben én is a kezembe vettem egy lapos követ és elhajítottam. Kettőt pattant a vízen, mielőtt elmerült volna. – Kérlek, engedj magadhoz, hátha segíthetek! Nem akarok még egyszer kudarcot vallani testvérként – sóhajtottam. Részben magamat hibáztattam a történtekért.

Tomi teljesen megváltozott tizenkettedikes korában, az addig kedves és segítőkész, példás tanulóból, akit az egész iskola ismert és kedvelt egy ingerült és erőszakos alak lett, csak az első félévben háromszor hívták az igazgatóiba verekedés miatt. Senki nem tudta, mi volt a kiváltó ok, később, amikor szóba került a téma, a megfelelési kényszert és az ezzel együtt járó stresszt hozták fel, sőt a vadabb feltételezések egyenesen eltitkolt barátokat, akik rossz hatást gyakoroltak rá. Anya és apa mindent megtett, hogy segítsenek neki. Sikertelenül… Tomi a jószándékú tanácsokat is támadásként fogta fel. Én egyszerűen leráztam, ahányszor beszélni próbált velem, egyszerűen nem vettem komolyan őt. Nem meglepő, hogy közvetlen érettségi után jelentkezett a seregbe, el akart menekülni otthonról. Gond nélkül átesett a kiképzésen és látszólag megnyugodott, ha tehette, hazajárt.

Aztán egyszer megint összeveszett apával és kiviharzott a házból. Én meg csak ültem az ebédlőasztalnál döbbenten, moccanni se tudtam, hagytam elmenni. Azóta nem jött haza, mint később megtudtuk, francia idegenlégiósnak állt. Az egyik gyerekkori barátunk szólt nemrég, hogy a szomszéd városban látta, és kis kutakodás után megtudtam, hol szállt meg. Írtam neki egy levelet, hogy találkozzunk a tónál, ahol gyerekkorunkban olyan sokat voltunk. Nem válaszolt rá, mégis eljött.

– Még mindig pocsékul dobsz – riasztott fel Tomi a gondolataimból.

– Mondja az, akinek egyet se kacsázott a köve – mormogtam, mire Tomi csak halkan kuncogott.

– Anyáék hogy vannak? – érdeklődött.

– Apának van egy kis gond a vérnyomásával, de ezen kívül jól vannak. Örülnek, hogy itt vagy és…

– Hogy még élek? – segített ki Tomi.

– Igen – bólintottam. – Minden nap imádkoztak érted.

– És gondolod, ezért vagyok most itt? Mert az imáik meghallgatást nyertek? – forgatta a szemeit, miközben ujjaival idézőjeleket formált az utolsó szavainál.

– Úgy teszel, mintha te nem ugyanilyen lettél volna – csattantam fel, aztán Tomi meglepődött arckifejezését látva, jóval nyugodtabban folytattam: – Rendszeresen jártál templomba, hatéves korod óta ministráltál. Szent Józsefet választottad védőszentedül a bérmáláskor, mert jó családapa akartál lenni. Tizennégy évesen már arról beszéltél, hogyan fogod a gyerekeid nevelni, ábrándokat szőttél a majdani családodról! És anyáék tudod kinek a közbenjárását kérték, amikor itt hagytál minket?

– Szent Józsefét, gondolom.

– Pontosan. Minden egyes nap imádkoztak, hogy segítsen újra összekovácsolni a családot, ám volt valami, amit még inkább kértek: hogy vigyázzon rád és segítsen neked megtalálni a boldogságot. Tisztában voltak vele, ők is hibáztak, és nem csak te tehetsz a kialakult helyzetről, és pont annyira bántotta őket a lelkiismeret, mint engem, amiért nem hallgattalak meg, mikor a leginkább szükséged volt rám – éreztem, a hangom megremeg, ahogy elárasztanak az érzelmek.

– Figyelj, nem hibáztathatod csak magatokat ezért – húzódott kicsit közelebb hozzám Tomi.

– Persze, hogy nem. Te pontosan annyira elszúrtad, mint mi – tört ki belőlem. – Viszont még semmi sincs veszve. Gyere haza! Vagyis, ha már van lakásod, nem kell feltétlen hazaköltöznöd – vakartam meg a fejem idegesen, mire Tomi elmosolyodott. – Csak legyünk újra egy család – kérleltem és újabb kavicsot vettem a kezembe, de végül nem dobtam el. Ehelyett átnyújtottam Tominak, aki kénytelen volt felállni, hogy elvegye azt. A szemembe nézett, mielőtt eldobta volna, és egy pillanatra felrémlettek előttem azok a nyarak, amiket itt, a tóparton töltöttünk. Kereken tízet kacsázott a kavics, mielőtt elmerült volna.

– Te tényleg úgy gondolod, hogy semmissé tehetjük az elmúlt éveket, és újra minden olyan lesz, mint mielőtt elmentem? – ült mellém Tomi.

– Ami történt, megtörtént – vontam vállat. – Szerintem, mindannyian tanultunk belőle, viszont nem engedhetjük, hogy a múlt irányítson bennünket.

Tomi lehajtotta a fejét, hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

– Balázs – nézett rám, a hangja hirtelen olyan hideg lett, hogy beleborzongtam –, sok olyan dolgot tettem, amik még mindig kísértenek. Ne! Ne szakíts félbe, kérlek. Mondtam már, ábrándokat kergetsz. Nem illek én már ebbe a családba, nincs hitem se magamban, se Istenben. Jobb is, ha inkább megyek. Hiba volt idejönni, csak a régi sebeket téptem fel – állt fel Tomi. – Ég veled, Balázs! – intett a kezével és elindult.

Ugyanazt éreztem, mint azon a napon, mikor itthagyott minket: a tagjaim elnehezültek, a torkom elszorult és mozdulni se bírtam. Félreértettem volna az egészet? Úgy tűnt, Tomi kész megbékélni magával és velünk is, ezzel szemben már csak a távolodó alakját láttam. Kétségbe estem, nem hagyhattam újra elmenni.

– Azt szeretném, hogy a gyerekem keresztapja légy! – kiáltottam Tominak, mire megállt és döbbenten hátranézett. Megragadtam a lehetőséget és utánaszaladtam.

– Mondd, mégis kit látsz bennem? – förmedt rám, ahogy megálltam előtte.

– A testvéremet! – ziháltam. – Azt az embert, aki megtanított úszni, aki esténként korrepetált németből és földrajzból, aki ideadta a vadonatúj bőrdzsekijét az első randimra, és még csak ki sem akadt, amiért kiszakítottam az ujját. És látom benned azt a srácot, aki a világ legjobb apukája akart lenni, és nem más volt a példaképe, mint ő – nyomtam a tenyerébe egy Szent Józsefet ábrázoló kis képet.

– Megtartottad? – hitetlenkedett. A bérmálkozásakor kapta még ezt a szentképet, de érettségi után kidobta a kukába, onnan szedtem ki, hátha még egyszer jelenteni fog számára valamit. – Várj – kapta fel a fejét hirtelen –, milyen gyerekről beszélsz te? Csak nem...?

– Igen, megházasodtam – vigyorogtam. – És te lennél a legjobb keresztapa. Jó ember vagy, csak kell egy kis segítség az utadon. De erre való a család, nem?

Tomi szemét elöntötték a könnyek, látszólag mondani akart valamit, de végül csak átölelt.

– Hiányoztatok – bökte ki végül.

– Te is nekünk – szorítottam magamhoz még jobban.

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök hálaadó szentmisét mutatott be október 2-án Rómában, a Szent István vértanú Körtemplomban (Santo Stefano Rotondo), hogy köszönetét fejezze ki Istennek, azért, hogy az elmúlt napon három diakónust szenteltek a Magyar Katolikus Egyház számára.

A hálaadó szentmisén az újonnan felszentelt magyar diakónusok is szolgáltak.

Október 1-én, Rómában, a Szent Ignác Templomban (Chiesa di Sant' Ignazio di Loyola) Tóth László Gábort, egyházmegyénk papnövendékét, a Pápai Gergely Egyetem (Pontificia Universitas Gregoriana) hallgatóját két magyar – Fülöp Tamás (Győr), Solymos András (Veszprém) –  és egy horvát –  Ivo Markic (Dubrovnik) – papnövendékkel együtt diakónussá szenteltek, valamint két német diakónust – Fabian Bruns (Limburg) és Johannes Bruno Frost (Köln) – pappá szenteltek szentmise keretében. A szentelés szertartását Kurt Koch bíboros, volt bázeli püspök, a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsa elnöke végezte.

Amikor annyi mindent szeretnénk megköszönni, gyakran alkalmazzuk azt az örömteli kifejezést, hogy: „Nem győzök hálát adni!” – Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, a szentmise homíliájának bevezetőjében éppen ezzel adott hangot örömének, köszönetének, kifejezve háláját a Jóistennek az ajándékaiért, azért, hogy létre hívott bennünket, nekünk adta ezt a gyönyörű világot, képességekkel ruházott fel, hogy alkotásainkkal gazdagítsuk azt.

A főpásztor elmélkedésében a megajándékozottságunkból fakadó feladatokra: a hivatásra, küldetésre és a vezetésre irányította a figyelmet.

A legfontosabb, hogy Isten ajándékait továbbadjuk embertárainknak. „Ez a mi hivatásunk. Krisztus meghívott bennünket a Vele való szeretetkapcsolatra, arra, hogy tanuljunk meg szeretni úgy, ahogyan Ő szereti az embereket” – fogalmazott a püspök atya, majd a papi hivatás különlegességéről beszélt, amelyben arra kaptak meghívást, hogy a közösséggel, a közösség nevében mutassák be a legszentebb áldozatot és közben az életük áldozatát, életük szentmiséjét is megmutassák. Így legyen az egész életük egy nagy hálaadás, egy nagy szentmise. Ebből a hivatásból pedig a következő feladat, a küldetés származik.

A Szent Őrzőangyalok emléknapján a kivonulás könyvében olvashatjuk: „Íme, én elküldöm angyalomat, hogy előtted menjen, őrizzen téged az úton, és vezessen el arra a helyre, amelyet neked szántam” (Kiv 23,20). Az angyal küldöttet jelent. Ferenc püspök azt hangsúlyozta, hogy ezen a napon a mi küldetésünket is ünnepeljük: „Isten jóknak és rosszaknak egyaránt adott őrzőangyalt, ez azt jelenti, hogy Ő mindenkit szeret. Az ószövetségi olvasmány arra irányítja a figyelmet, hogy a küldetésünkhöz hozzátartozik az is, hogy elől járjunk. Aki elől jár, az példát mutat, tanúságot tesz arról, hogy kihez tartozik, kit képvisel a világban, és Jézus szeretetével szeret minket, az Ő jóságát hozza erre a földre. Aki elől jár, az rendelkezésre áll, amely nem más, mint a másokért való élet. A hivatásom, létem, küldetésem tehát arról kell, hogy szóljon, hogy másoknak jobb legyen.”

A szentírási mondat a küldött további feladatára szólít fel: őrizzük az úton a ránk bízottakat: „Először is ismerjük meg az utat, Aki maga Krisztus, lépjünk rá erre az útra, tartsuk az irányt és segítsünk ebben másoknak is. Ehhez az kell, hogy Krisztusra figyeljünk, aki átformál bennünket, hogy egyre alkalmasabbak legyünk küldetésünkre.”

Ezután a főpásztor a harmadik, a vezetés feladatára szólított fel: „Isten el akar bennünket vezetni saját magához, felhasznál bennünket, diakónusokat, papokat, de minden keresztény embert arra, hogy segítsenek minden embert, hogy rátaláljanak az ő akaratára.

Amikor Vianney Szent Jánost Ars-ba helyezték, megállt a falu határában és megköszönte Istennek, hogy rábízott kétszáz végtelen értékű lelket. Micsoda felelősség ez! Jézus bennünket is meghívott, hogy az Ő küldöttei legyünk, hogy elől járjunk, segítsünk az úton és vezessünk. Ehhez az evangélium ad tanácsot, útmutatást, utasítást arra vonatkozóan, hogy milyen lelkülettel kell végeznünk a szolgálatunkat.

A gyermek alapállapota, hogy állandóan fölfelé, a felnőttekre néz. Nekünk is állandóan fölfelé, Istenre kell tekintenünk, ekkor leszünk igazán Isten emberei. Ez legyen az imádságunk tehát: Uram, Istenem, Te hordozzál, Te segíts, Te előtted végezzem a szolgálatomat, küldetésemet, hogy az egész életem egy nagy hála-szentmise legyen, amely sokakat elvezet a célhoz, Istenhez, a szeretet forrásához!”

A püspök atya végül háláját fejezte ki a diakónusokért, hogy a Jóisten megszólította és szeretetével szíven találta őket: „Mindannyiunk nevében azt kívánom, hogy szolgálatotok legyen örömteli és ajándék az egész magyar egyház számára!” – fejezte be elmélkedését Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.

Fotó: dr. Kulcsár Dávid atya, (Veszprém)

Kovács Ágnes

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Országos irodalmi sikereket értek el egyházmegyénk diákjai. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, készülődve a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, a Katolikus Kulturális Hetek keretében vers- és novellaíró pályázatot hirdetett meg A család Istentől rendelt közösség címmel.

A beérkezett 250 pályázatból közel 40 aranytollú diákot ünnepelhetünk és közülük a legtöbb díjazott a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyéből került ki. A következő napokban az elismerésben részesült diákjaink írásait tesszük közzé, amelyek a Magyar Kurír oldalán is megjelennek.

Gratulálunk a díjazottaknak!

Az alábbiakban Tóth Jázminnak (Geszteréd, Szent Anna Katolikus Általános Iskola és Óvoda), aki a 10–14 éves korosztályban különdíjat nyert, A családom című versét olvashatjuk.

A családom

Van egy csodás családom,

Kissé hóbortosnak találom.

Apám, anyám, s két öcsém!

S ki e sorokat írom: én.

Bence öcsém szertelen,

De én így is szeretem.

Benett a kicsi cukorbogyó,

Örökké megmosolyogtató.

Anya mindig óv és vigyáz,

Szerető szemmel tekint ránk.

Az ő kedves mosolya

Biztonságunk záloga.

Apukám egy drága kincs,

Kinek e világon párja nincs!

Van nap, hogy alig látom,

De ő a legjobb apa a világon!

Jázmin vagyok én magam,

Cserfes, vidám, gondtalan.

Ki a matekot nagyon szereti,

De a könyvet még inkább kedveli.

Ilyen az én kis-nagy családom.

Olykor hangos, kissé olaszos.

Így hát kérem Istent imáimban,

Tartson meg minket irgalmában!

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Tóth László Gábort, a Pápai Gergely Egyetem (Pontificia Universitas Gregoriana) hallgatóját két magyar – Fülöp Tamás (Győr), Solymos András (Veszprém) – és egy horvát – Ivo Markic (Dubrovnik) – kispaptársával együtt diakónussá szentelték, valamint két német diakónust – Fabian Bruns (Limburg) és Johannes Bruno Frost (Köln) – pappá szenteltek szentmise keretében október 1-én, délelőtt 9 órakor, Rómában, a Szent Ignác Templomban (Chiesa di Sant' Ignazio di Loyola).

A szentelés szertartását végezte: Kurt Koch bíboros, volt bázeli püspök, a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsa elnöke.

A szentelési szentmisén részt vettek többek között Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, dr. Krakomperger Zoltán egyházmegyénk általános helynöke, dr. Törő András a Püspöki Hivatal irodaigazgatója, valamint Tóth László Gábor családtagjai és barátai.

A diakónusszentelés már egy életre szóló elköteleződést jelent a Krisztusi papságra, vagyis a szolgálati papság keretei között végbemenő Isten és emberszolgálatra. A szenteléstől kezdve az átmeneti diakonátusra felszentelt, papságra készülő növendék a mennyek országáért vállalt cölibátusban (papi nőtlenségben) él, engedelmességgel tartozik megyéspüspökének és kötelező jelleggel végzi az egyház imádságát, a zsolozsmát.

A diakónusszentelés lényegi része az apostolutód kézfeltétele, valamint a felszentelő imádság.

A szentelési imádságot követően adják át az új diakónusoknak szolgálatuk új liturgikus ruháit: a bal vállról keresztbe kötött stólát, valamint a dalmatikát. A beöltöztetést követően került sor az Evangéliumos könyv átadására, hiszen az újonnan szentelt szerpap elsősorban Isten Igéjének hirdetője lesz a hívek között; feladatát képezi az Evangélium ünnepélyes felolvasása, homília, illetve prédikáció tartása, valamint szentmisén kívül a keresztelés, házasságkötés, temetés szertartásainak végzése, illetve egyéb ún. paraliturgikus események vezetése (szentségimádás, litánia)

***

A hagyomány szerint a szentelést követően szentmisén adnak hálát a szentelés kegyelmi ajándékaiért. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök ma, október 2-án, szombaton, ugyancsak 9 órakor hálaadó szentmisét mutat be magyar nyelven a Szent István vértanú Körtemplomban (Santo Stefano Rotondo). amelyen az újonnan szentelt diakónusok fognak szolgálni.

Örvendezzünk együtt  a felszentelt papokkal és diakónusokkal, életükre és szolgálatukra kérjük Isten áldását!

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Országos irodalmi sikereket értek el egyházmegyénk diákjai. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, készülődve a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, a Katolikus Kulturális Hetek keretében vers- és novellaíró pályázatot hirdetett meg A család Istentől rendelt közösség címmel.

A beérkezett 250 pályázatból közel 40 aranytollú diákot ünnepelhetünk és közülük a legtöbb díjazott a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyéből került ki. A következő napokban az elismerésben részesült diákjaink írásait tesszük közzé, amelyek a Magyar Kurír oldalán is megjelennek.

Gratulálunk a díjazottaknak!

Az alábbiakban Péter-Szabó Kírának (Nyírtelek, Szent Anna Katolikus Általános Iskola), aki a 10–14 éves korosztályban különdíjat nyert, Nagyszüleim hite erősít című versét olvashatjuk.

Nagyszüleim hite erősít

Az én nagyszüleim engem de szeretnek,

minden bánatomban meg is segítenek.

Mindig segítettek, bármi baj volt velem,

ők tanítottak meg mindenre engemet.

Bármi rossz történik, rájuk számíthatok.

Nekem ez a legcsodálatosabb dolog.

Kérdeztem már százszor, ők ezt hogy csinálják.

Ám ez az egy mondat volt csakis a válasz:

édes kisunokám, volt nekünk is bajunk,

ám ha együtt vagyunk, elszállt minden gondunk.

Bármi volt, mi hatvan éve nem adtuk fel,

hittünk abban, hogy majd egyszer minden jó lesz.

Ezeket mondta az én drága jó mamám,

mielőtt végső útjára elindult már.

Emlékszem, nagyon fájt, hogy elment, itt hagyott.

Tudtam már, hogy soha vissza nem hozhatom.

Aztán rájöttem, az Úristennél boldog.

Tudom, egyszer majd odafent találkozunk.

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Az október, a Szűzanya és a rózsafüzér hónapja. Egyházunk közössége hosszú századok óta imádkozza ezt az egyszerű, mégis kimeríthetetlenül mély, Krisztus szemlélésére irányuló imádságot, Mária áldott füzérét, „mely Istenhez láncol minket”.

A rózsafüzér, más néven olvasó vagy szentolvasó (latinul: rosarium) egyrészt imádság, másrészt az imádság eszköze. Elnevezése onnan származik, hogy a hagyomány szerint az első rózsafüzéreket Szent Domonkos összepréselt rózsaszirmokból készítette – rózsakoszorúnak a Szűzanya számára.

A mai rózsafüzér a középkor jámborságában folyamatosan alakult ki. Szerzetesek és remeték az első időktől kezdve használták ismétlődő imádságok számlálására. Remete Szent Pálról jegyezték föl, hogy a Miatyánk számlálására magokat vagy kavicsokat használt. A hagyomány egy másik ága szerint a rózsafüzért örmény keresztények használtak először, valószínűleg a Jézus-ima imádkozására. Amikor a muszlimok meghódították az örményeket, átvették tőlük a rózsafüzér gyakorlatát Allah nevének és dicsőségének ismételgetésére. Európában a 11. században az 50, 100, 150 Miatyánk térdhajtásokkal kísért imádkozása vált gyakorivá. A 12–13. században a Miatyánk helyére az Üdvözlégy első fele került, majd a két formát egyesítették. Henrich von Kalkar OCarth (†1408) alakította a rózsafüzért úgy, hogy minden tíz Üdvözlégy elé Miatyánkot tett.

„A rózsafüzér, ez a megváltó megtestesülésbe gyökerező, evangéliumi imádság teljesen Krisztusra irányul. Mert még jellegzetes eleme is – az Üdvözlégyek litániaszerű ismétlése – Krisztus dicsőítése lesz, akiről az angyali üdvözlet és a Keresztelő anyjának köszöntése szól: »Áldott a te méhednek gyümölcse« (Lk 1,42). Sőt, többet mondunk: az Üdvözlégyek ismételgetése a háttér, melyben a titkokat szemléljük: Jézus, akit minden Üdvözlégyben megnevezünk, ugyanaz, mint akit a titkok egymás után szemünk elé állítanak mint Isten Fiát és a Szűzanya fiát.” 

(VI. Pál pápa)

A rózsafüzér elterjesztéséért különösen a ciszterciek és a domonkosok tettek sokat. Szent Domonkos az albigensek ellen segítséget kért a Szűzanyától, aki mint új és hathatós fegyvert adta át neki a rózsafüzért.

14. századi feljegyzések szerint először domonkos apácák és karthauziak kapcsoltak a rózsafüzérhez titkokat és elmélkedéseket: a tíz Üdvözlégy előtt rövid mondattal fölidézték Jézus és Mária életének egy-egy eseményét. Alanus de Rupe osztotta örvendetes, fájdalmas és dicsőséges részekre a rózsafüzért. 

„A rózsafüzér – jóllehet jellegzetesen máriás imádság – lényegét tekintve krisztologikus. Alkotóelemeinek egyszerűségében sűrítve tartalmazza az egész evangéliumi üzenet mélységét, melynek mintegy rövid összefoglalása. Benne visszhangzik Mária imádsága, az ő örök Magnificatja, a megváltó megtestesülés művéért, mely az ő szűz méhében kezdődött el. A rózsafüzérrel a keresztény nép beiratkozik Mária iskolájába, hogy bevezessék Krisztus arca szépségének szemlélésébe és az ő szeretete mélységének megtapasztalásába. A rózsafüzér által a hívő kegyelmek bőségét nyeri el, mintegy magának a Megváltó Anyjának kezéből.”

(II. János Pál pápa)

A rózsafüzér a 15. században nyerte el mai formáját, az egész Egyházban a 16. század második felében terjedt el. A törökök felett Lepantónál aratott győzelmet (1571. október 7.) az egész keresztény világ a rózsafüzér imádkozásának és a Szűzanya segítségének tulajdonította. Maga a pápa, Szent V. Piusz is a rózsafüzért imádkozta, mikor zajlott a harc. 

Az Egyház a rózsafüzérnek mindig különös hatékonyságot tulajdonított, ezért a legnehezebb ügyeit a közösségben, folyamatosan mondott rózsafüzérre bízta

– írja II. János Pál pápa, aki a 2002 októberétől 2003 októberéig terjedő időszakot a rózsafüzér évének nyilvánította, s kiadta a Rosarium Virginis Mariae kezdetű apostoli levelet. Ebben hirdette meg a hagyományos örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titkok mellé a világosság rózsafüzérének öt titkát. A szentatya szavai szerint „a rózsafüzér mondása nem más, mint Krisztus arcának szemlélése Máriával”; „a rózsafüzér a maga egyszerűségében és mélységében […] jelentős imaforma, s az a rendeltetése, hogy az életszentség gyümölcseit teremje”.

Ferenc pápa is a rózsafüzér imádkozására hívott 2018 októberében is – hogy Isten Anyja óvja meg az Egyházat a gonosz támadásaitól és Szent Mihály segítsen minket a gonosz ellen folytatott küzdelemben.

Szűz Máriát mint a Rózsafüzér Királynőjét október 7-én köszöntjük. Az ünnepről és történetéről ITT olvashatnak.

„Ó, Mária, áldott rózsafüzére, édes lánc, mely Istenhez láncolsz minket, szeretet köteléke, mely az angyalokkal egyesítesz, az üdvösség tornya a pokol szakadékában, biztos kikötő az általános hajótörésben, nem hagyunk el soha többé.”

(Részlet Boldog Bartolo Longo könyörgéséből)

A rózsafüzér imádkozásának módjáról és a titkokról ITT találunk részletes leírást.

Forrás
Magyar Kurír

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Szent II. János Pál pápa tanítása:

20. A rózsafüzér titkainak első csoportjára, az örvendetes titkokra a megtestesülés eseményéből fakadó öröm jellemző. Nyilvánvaló ez az Angyali üdvözlettől kezdve, amikor Gábor főangyalnak a Názáreti Szűzhöz intézett köszöntése szorosan kapcsolódik a messiási örömre szóló meghíváshoz: „Üdvözlégy, Mária”. Ehhez a köszöntéshez kapcsolódik az egész üdvtörténet, sőt, bizonyos módon a világ történelme. Ha ugyanis az Atya terve az, hogy Krisztusban foglal újra össze mindent (vö. Ef 1,10), akkor bizonyos értelemben az egész univerzumot érinti az az isteni kegy, amellyel az Atya lehajlik Máriához, hogy Fiának anyjává tegye őt. S viszont: az egész emberiség benne foglaltatik abban a „fiat”-ban, mellyel Mária készséges engedelmességgel válaszol Isten akaratára. (…) Örömmel áradó a betlehemi éjszaka, amikor az isteni Gyermek, a világ Üdvözítője születéséről énekelnek az angyalok, és mint „nagy örömet” hirdetik a pásztoroknak (Lk 2,10).

Az örvendetes titkokról való elmélkedés a keresztény öröm végső indítékaival és mélységes tartalmával való találkozás. Azt jelenti, hogy tekintetünket a megtestesülés titkának fogható valóságára és az üdvözítő szenvedés még homályos jövendölésére szegezzük. Mária elvezet minket a keresztény öröm titkának megértésére, és emlékeztet rá, hogy a kereszténység mindenekelőtt euangelion, 'örömhír', melynek központja, sőt lényegi tartalma Krisztus személye, a testté lett Ige, a világ egyetlen Üdvözítője. (Rosarium Virginis Mariae 20. p.)

Elmélkedés:

Az öröm titkai, és ezen belül a harmadik titok: Akit te, szent Szűz, a világra szültél. – Jézus földi születését, karácsony misztériumát idézi: Velünk az Isten, testvérünké lett az Isten Fia. Karácsony ünnepléséből öröm, béke és az élet igenlése sugárzik felénk. Ezt éli meg minden keresztény, minden jó szándékú ember, amikor az egyház megünnepli Jézus születését. Ez nemcsak kellemes hangulat, boldogító érzés, hanem szilárd valóság. Velünk az Isten, közénk jött az Üdvözítő Jézus Krisztus. Ami ígéret volt az Ószövetségben, az valósággá válik, ami az emberi szívekbe él, a vágy a szépre, a jóra és az igazságra, az most elérhetővé lesz. Itt van, velünk van Jézus, akit te, szent Szűz, a világra szültél. Ebben a titokban benne van karácsony minden öröme, minden ígérete és minden lehetősége számunkra. Amikor ezt a titkot imádkozzuk, engedjük, hogy az a szívünkig hatoljon, és közben rendeződik belső világunk.

Szent Lukács evangélista így számol be Jézus születéséről:

Azokban a napokban történt, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. (…)  Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.
Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” (Lk 2,1-12) 

Karácsonyi örömét, karácsony ajándékát, ebben a mondatban ragadhatjuk meg: Mária ”megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette”. Mária szeretettel fogadta gyermekét, és anyai szeretettel és találékonysággal vette gondjaiba a kis Jézust. Bármilyen mostohák is a körülmények, Ő teszi a dolgát, amit vállalt, és amit rábízott az Isten. Milyen egyszerű és milyen mély értelmű dolgok ezek. Ez a Szűzanya karácsonya! Ez a lelkület és öröm kíséri őt egész életében.

Karácsony liturgikus ünneplése után a mi életünkben is hétköznapok következnek. Sokszor a mi utunk is próbatételek között halad előre, és ha szemünk elől nem veszítjük Máriát, akkor karácsony ajándéka maradandó lesz bennünk is.

A Szent László imaközösség keretében egész októberben ezt ismételjük: „Akit te, szent Szűz, a világra szültél”. Jézuson és az Ő szent Anyján nyugszik meg a tekintetünk, hogy bennünk is megszülessen és maradandó legyen az istenszolgálat öröme.

*****

Imádkozzál érettünk, Istennek Szent Anyja, hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire. Ámen

Bosák Nándor nyugalmazott püspök

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye