Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

2021. május és novembere között Magyarország tölti be az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága soros elnökségét, amelynek az egyik prioritása a vallásközi párbeszéd. Az Egyházi és Nemzetiségi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság ennek fényében rendezett nemzetközi konferenciát, amelyen a valódi, szívvel teli párbeszédben a vallások közös értékeiről, felelősségvállalásokról, morális kihívásokról szóltak.

A konferencia megnyitóját 13-án, az esti órákban tartották a Debreceni Református Kollégium Oratóriumában, amelyen köszöntőt mondott Soltész Miklós államtitkár, dr. Fekete Károly református püspök, Szocska Ábel görögkatolikus püspök (Nyíregyházi Egyházmegye), dr. Krakomperger Zoltán általános püspöki helynök (Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye).

Az alábbiakban dr. Krakomperger Zoltán általános helynök atya köszöntő gondolatait tesszük közzé.

Egy konferencia megtartása Európa múltjáról, jelenéről és elszánt küzdelemmel akart szépreményű jövőjéről csak a vallás jelenségének bevonásával és jelentőségének megalkuvás nélküli, intellektuális becsületességgel történő elismerésével válhat értelmessé.

Az ember alapesete nem a homo oeconomicus (gazdasági termelő és fogyasztó személy), hanem a homo religiosus (vallásos személy). Miként a felismerést Mircea Eliade a Vallási hiedelmek és eszmék története c. munkája 1. kötetében találóan kifejezte: „Embernek lenni – vagy inkább azzá válni – azt jelenti: vallásosnak lenni.” A vallásosság pedig „a személy legmagasabb rendű emberi megnyilvánulása, mert értelmes voltának csúcsát jelenti, az ember mély igazságvágyából fakad, és alapja az isteni valóság szabad és személyes keresése” (II. János Pál pápa, Általános kihallgatás 1983. X. 19.)

Európa a keresztény vallás által foganatosított történelmi és kulturális különlegesség, az európai kultúra fenntartó, éltető alapja. Ezt a megállapítást Theodor Heuss, a Német Szövetségi Köztársaság első elnöke a második világháború után 1949 és 1959 között, így vallotta meg: „Európa története három dombról vette kezdetét: az Akropoliszról, a Capitoliumról és Golgotáról”, azaz Európa eredménye az ógörög filozófiai hagyománynak, az ókori római jognak és a keresztény hitnek az eredménye. A ma égető kérdése: A három domb közül miért is kellene bármelyiket feladnunk? Nem az újpogányságba és a banális nihilizmusba történő visszavonulásra van szükségünk, hanem a bevonulásra abba az értékvilágba, amelynek szimbóluma ez a három domb.

Szent Péter és Pál apostol napjaitól kezdve Európát a kereszténység formálta, amely a keresztet, Isten egyetemes szeretetének és az üdvösség  jelét, elvitte a világnak. A Római Birodalomban a keresztény örömhír forradalmi erejével új civilizációt, valamint a letelepült lakosság és a bevándorolt népek között új egységet teremtett. A keresztény hit terjesztése és befogadása volt mindenekelőtt az, ami Európát egységre segítette a sokféleségben.

Európa jövője attól függ, hogy milyen intenzíven akar visszatalálni a keresztény kultúrkörben mélyre eresztett gyökereihez, hiszen a kontinens különösen is nevezhető a kereszténység gyermekének, összeköttetésben az ókori hellén-római szellemiséggel.

A vallásnak az emberi életben játszott fontos szerepe és a személyek és kultúrák közti egyre gyakoribb találkozások szükségessé teszik a vallási közösségek együttélése kötelező normáinak megfogalmazását vallásközi párbeszédben és együttműködésben, valamint annak követését az élet minden területén.

Ha a különböző vallási közösségek elutasítják, hogy együttélésük kötelező normáit kövessék, és „megtagadják a tiszteletteljes párbeszédben való részvételt, akkor az egymás gyűlöletébe való visszaesés komoly veszéllyel fenyeget” (Avery Dulles SJ).

A vallási közösségek párbeszédének és együttműködésének nem lehet alternatívája. Ennek a megállapításnak H. Küng (1928-2021) így adott kifejezést: „Nincs világbéke vallások közötti béke nélkül, és nem lehet béke a vallások között vallásközi párbeszéd nélkül.”

A vallásközi párbeszédben és együttműködésben a szakemberek négy szintet különböztetnek meg. Az első a hétköznapi együttélésben és cselekvésben nyilvánul meg, amely a legszélesebb bázisú. A második a különféle vallások követőinek szervezett összefogása humanitárius és karitatív célok megvalósítása érdekében. A harmadik a teológiai eszmecsere síkja. Könnyedebb fogalmazásban az ‘észcsere’ szintje. Végül a negyedik szint abban jelölhető meg, amikor különféle vallások követői imádkozásuk és elmélkedésük tapasztalatait gazdagon termő gyümölcseiben részeltetik egymást. Könnyedebb fogalmazásban a ‘szívcsere’ szintje. Ez a negyedik szint a legtörékenyebb és törékenységénél fogva a legértékesebb.

Szívből kívánom a konferencia minden résztvevőjének, hogy mélyítsék el azt a jövőmegnyerő meggyőződést, amelyet a II. Vatikáni Zsinat 1965. okt. 28-án elfogadott NOSTRA AETATE kezdetű nyilatkozatának (az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról) 2. pontja eképpen hagyott nekünk örökül:

„A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert.

De szüntelenül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki az »út, az igazság és az élet« (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával. Buzdítja tehát gyermekeit, hogy okosan és szeretettel folytatván a párbeszédet és együttműködve más vallások követőivel, tanúskodjanak a keresztény hitről és életről; s ismerjék meg, becsüljék és támogassák a náluk található lelki, erkölcsi és társadalmi-kulturális értékeket.”

Dr. Krakomperger Zoltán általános helynök

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye