Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében június 26-án tartották a pap- és diakónusszentelést, olajszentelést és a papi ígéretek megújítását. A debreceni Megtestesülés-templomban bemutatott ünnepi szentmisén Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök áldozópappá szentelte Halász István diakónust, szerpappá Szabó Gábor akolitust és Keresztes Attila kamilliánus testvért.

A szentelési szertartás megkezdése előtt dr. Krakomperger Zoltán általános helynök atya szólította a szentelendőket a diakónusi és az áldozópapi szolgálatra, tanúsítva a főpásztor előtt a felkészültségüket és a szent szolgálatra való alkalmasságukat. A szeminárium elöljárósága hat éven keresztül formálta és segítette őket a lelki és szellemi előrehaladásban. A főpásztor a szertartás szavaival: „az Úristen és Üdvözítőnk Jézus Krisztus segítségével” kiválasztotta őket a szerpapság és az áldozópapság rendjére.

Ezt követte a megyéspüspök homíliája, amelynek bevezető gondolataiban a püspök atya az ószövetségi olvasmányra utalt azt hangsúlyozva, hogy Isten meglátogatja az Ő népét: elment Ábrahámhoz, a kiválasztotthoz és megajándékozta őt (ld. Ter 18,1-15). Ábrahám azt gondolta, hogy megvendégeli a három idegent – akikben felismerni vélte az Istent –, de valójában ők kaptak ajándékot. Felesége, a kilencvenéves Sára nevetve fogadta azt, mert hihetetlen számára, hogy idős kora ellenére gyermeke legyen.

A hihetetlen végighúzódik az emberiség történetén – fogalmazott a főpásztor. Sokan azért nem hisznek Istenben, mert számukra hihetetlen az, hogy Isten eljön a világra, közösséget vállal az emberrel, aki por és hamu. Hihetetlen, hogy az ég és a föld közötti szakadékot át lehet hidalni, de Isten megteszi ezt. Érezzük méltatlanságunkat, azt, hogy szinte lehetetlen az Ő közelében lenni, szolgálni, neki kedveset tenni. Isten nem úgy tekint ránk, mint méltatlanokra, hanem szeretetével fordul hozzánk, meggyógyítja a betegeket, a menthetetlent, a bűn miatt örök halált érdemlő embert.

A papi hivatásra gondolva sokszor érezhetjük méltatlanságunkat, gyengeségünket. Amikor felteszik a kérdést: miért választottuk a papi hivatást, nehéz rá szavakat találni, mert nem tudjuk megmondani, hogy miért. Isten szíven talált bennünket, lelkünk legmélyén megérintett, lefoglalt magának. A három fiatal szívében Isten most nagy dolgokat visz végbe. Csak annyit tudunk kimondani, hogy Uram, nem vagyok méltó….

Isten csak annyit kér, fogadjuk el kegyelmét, az ajándékait, legyünk ezekhez hűségesek és működjünk együtt Vele. Ha ragaszkodnánk a métátlanságunk tudatához, akkor visszautasítanánk ezeket az ajándékokat, gátat szabnánk emberségünk kiteljesedésének.

Ezután a püspök atya a papság misztériumára irányította a figyelmet: Azért vagyunk papok, hogy legyen Eucharisztia. Isten Jézus Krisztusban átlépi azokat a kereteket, amelyeket mi hihetetlennek tartunk. Gyarló emberi szavainkkal megjelenik az oltáron és kezünkbe adja Magát, hogy táplálékul kiosszuk Őt testvéreinknek.

Ferenc püspök Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes által a közelmúltban vezetett papi lelkigyakorlatra utalt, ahol sok gazdag gondolatot kaptak. A lelkivezető egyik elmélkedésében Henri Nouwen: Ki tudod-e inni a kelyhet? című könyvére emlékeztetett. Valóban ez a kérdés: be tudod-e fogadni Isten ajándékát, aki odaadja Magát a kezedbe, azért, hogy megtartsd, fölemeld és kiidd, hogy téged tápláljon, és rajtad keresztül eljusson az örömhír, a táplálék a rádbízottakhoz.

Nincs más választásunk! – nyomatékosította a főpásztor. Ki kell inni ezt a kelyhet, az üdvösség kelyhét – majd feltette a kérdést: mit adhatnék én az Úrnak cserébe?

Fölemelem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét. És akkor Ő megszólít: itt vagyok, minden méltatlanságod, gyengeséged ellenére be akarok térni hozzád, a vendéged akarok lenni egy egész életen át, hogy majd te, egy örökkévalóságon át lehess az én vendégem.

Isten megajándékoz benneteket, és azt akarja, fogadjátok be Őt, saját magát, engedjétek, hogy kitágítsa szíveteket, hogy képesek legyetek azzal a szeretettel szeretni, amellyel Ő szeret benneteket. Ezt a szeretetet nem lehet kiérdemelni, ez Van. Erről a Van-ról, a létezésről, a szeretet létezéséről kell tanúságot tennetek. Akkor fogunk isteni szeretettel szeretni, ha napról napra kiisszuk minden szentmisében az Úr kelyhét, eltelünk vele és a szívünkön túlcsorduló szeretetet megosztjuk embertársainkkal.

Köszönöm az ünnepet, köszönöm, hogy vagytok, Istennek hiteles tanúi és munkatársaink lesztek szolgálva Istent, valamint a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében élő népét – fejezte be homíliáját Palánki Ferenc megyéspüspök.

Az elmélkedés után a szentelési szertartás mozzanatainak lehettünk tanúi, amelynek gazdag szimbólumrendszerében határozott és kiemelkedő helyet foglal el a kézrátétel, az az ősi szertartás, amellyel a kezdetektől fogva átadják a Krisztustól megbízott hatalmat. A püspök a szentelendő fejére téve a kezét, mintegy közvetíti, továbbadja a szolgálatának kegyelmét.

A főpásztor után a jelenlévő papok is a szentelendő fejére tették a kezüket, kifejezvén azt, hogy küldetésüket a papok közösségében fogják végezni. Megható pillanat ez, hiszen tanáraik, lelkivezetőjük, barátaik tették ezt, akik imádságaikkal kisérték őket a szentelésig, és most már paptestvérként teszik ezt.

A szertartás során az újonnan felszenteltek ígéretet tettek, hogy az egyház közösségében a püspök vezetésével engedelmesen szolgálják Krisztust és az egyházat. Ekkor a püspök, a pap, és a diakónus kezét összefogva belehelyezte azt a saját kezébe, mintegy belehelyezve Krisztus kezébe magát és ezzel válaszolva arra a kiválasztásra, amit Krisztus adott számára.

Majd pedig a mindenszentek litániájának imádkozásával a földi és a megdicsőült egyház együtt imádkozott a szentelendőkért, akik az oltár előtt arcra borulva kifejezték, hogy lemondanak a világról.

A beöltözés után a felszentelt papnak a püspök megkente a kezét a megszentelt olajjal. Már az Ószövetségben is így kenték fel a királyokat, prófétákat, papokat, az Isten által kiválasztott embereket. A bérmálás szentségében a homlokot jelölik meg, ami a Szentlélek ajándékának jele, a papszentelésen pedig a jelölt tenyerét, ami annak az áldó hatalomnak a kifejezése, hogy a pap Krisztus nevében áldást adhat az emberekre, tárgyakra, a világra.

Püspök atya átadta a felszentelt papnak a szentmiséhez szükséges eszközöket, a bort hordozó kelyhet és a paténát. A papnak alapvető feladata az eucharisztia bemutatása. Itt is megérthető, hogy ahogyan Krisztus kezébe veszi a kiválasztottat, a papságban ő helyezi magát az emberi kézbe, hogy a pap legyen az ő keze, amely áldást ad, az ő szíve, amellyel szeret minket, az ő ajka, amelyen keresztül hirdeti az evangéliumot.

A szentelési szertartás utolsó mozzanataként püspök atya egyenként békecsókot váltott az újonnan felszenteltekkel, és innentől kezdve velük együtt mutatta be a szentmisét.

Egyházmegyénkben megható hagyományaként a szentmise végén az újonnan felszentelt pap áldásban részesíti a főpásztorát, jelen esetben Palánki Ferenc megyéspüspököt és a jelen lévő Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök atyát.

Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Szabó Dávid