Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

2021. június 6-án Kisvárdán a Szent Péter és Pál plébániatemplomban közösen ünnepeltük Úrnapját. Kora reggel a templom körül szorgos asszonyok, férfiak, fiatalok és idősebbek gyűltek össze, hogy előkészítsék az ünnepi sátrakat az Úrnapi körmenethez. Az egyháztanács tagjai, a rózsafüzér társulat, a Fokoláré, a Máltai Szeretetszolgálat, a Karitász, az egyházközség hívei és Szent László Katolikus Intézmény pedagógusai és munkatársai virágcsokrokkal a kezükben érkeztek a templomudvarra. Mindenki tudta, hogy mi a feladata, hiszen hagyomány már, hogy együtt munkálkodnak ezen a szép ünnepen.

Linzenbold József plébános atya ünnepi szentbeszédét ezzel a szóval indította: Úrnapja.

Amikor kimondjuk ezt a szót, hogy Úrnapja, akkor ez a szó emlékeztet bennünket a harmadik parancsra: az Úr napját szenteld meg! Nem véletlenül vésette kőtáblába Mózessel az Isten ezt a tanítást is.

De hogyan szenteljük meg az Úr napját? – tette fel a kérdést plébános atya. Az első, amit tennünk kell: pihenéssel – milyen egyszerű, gondolhatnánk – vágyunk is rá mindannyian, hogy ilyenkor vasárnap a hosszú és fárasztó hét után pihenhessünk. Mégis úgy tűnik, hogy a mai rohanó világban nagyon nehéz kihívás sok embernek teljesítenie ezt, mert nem jut idő a pihenésre. Pedig tudjuk jól, hogy a testünknek és a lelkünknek egyaránt szüksége van pihenésre.

A másik része az Úr napjának megszentelésére, hogy vegyünk részt a szentmisén, hiszen a lelkünkkel is törődnünk kell, azt is rendben kell tartanunk. A lélek is lemerül, ha nem töltekezik. Fontos azonban feltennünk magunkban a kérdést: Mennyire fontos nekem a szentmise? Mennyire van jelen az én életemben az utolsó vacsora üzenete? Az első szentmise az utolsó vacsora termében volt. Ott történt meg az első szentáldozás. Onnan eredeztetjük azt a jelenlétet, melyet vallunk Úrnapján: Krisztus Testének és Vérének az egységét és jelenlétét. Az utolsó vacsora eseményének mi is részesei vagyunk minden vasárnap, minden szentmisében.

Arra is rácsodálkozunk – folytatta beszédét József atya – hogy a megtestesülés más formájában is jelen van Isten. Leginkább karácsonykor, ha az ajándékozás mellett eljutunk odáig, hogy tulajdonképpen az Istent úgy ünnepeljük karácsonykor, mint aki emberi testet vesz fel. Kicsiny gyermekként testet ölt. Kézzel fogható valóságban megjelenik közöttünk az Isten.

Ma, egy másik fajta megtestesülést ünneplünk hitünk által, amikor azt mondjuk, hogy: Krisztus teste, amikor is hisszük és valljuk, mert Jézus az utolsó vacsorán ezt mondta és ezt hagyta ránk: hogy Ő ebben a testben is jelen van! A mi testünkben is jelen szeretne lenni, amikor magunkhoz vesszük Őt.

A mai ünneppel kapcsolatban, használjuk még azt a kifejezést is, hogy Oltáriszentség. Ez a szó is kifejezi a mai ünnepnek a valóságát. Ha belegondolunk, napjainkban kicsit másképpen használjuk a szentség kifejezést. Az ostya az valamikor szentostya volt, az áldozás az régen szentáldozás volt, a mise az valamikor szentmise volt. Mit jelent azt, hogy szent? – tehetjük fel magunknak a kérdést. Azt jelenti, hogy ott jelen van az Isten! Így fogalmazzuk meg azt, hogy itt van közöttünk az Isteni jelenlét. Hiszem -e azt, hogy az az ostya, amely felett a pap azt mondja Jézus szavaival: ez az Én testem és ez az Én vérem, az átváltoztatás szavai által - az valóban Krisztus teste? Hiszem -e, hogy én nem valamivel, hanem Valakivel találkozom a szent áldozásban?

Kedves Testvérek, az egyház éltető ereje a szentmise – vallja József atya. Éltető erő, ugyan úgy, mint ahogy a család éltető ereje a családi asztal. Meg lehet figyelni, mennyire fontos az, hogy a család oda tudjon ülni az asztal köré. A családi asztal, s annak ereje megtartja a családot. Vasárnaponként az ünnepi asztal. Milyen szép, amikor készülnek egy ünnepi étkezésre. A vasárnapi szentmise utáni étkezés, egy ünnepi központ, amikor együtt van a család! Együtt! Amikor ott van mindenki. Együtt vagyunk.

Fontos az a finom étel, melyet az édesanya oda tesz az asztalra, fontos a másiknak a személye, és milyen fájdalom, ha valaki nincs ott, vagy már nem lehet ott. Örüljünk ezeknek a találkozásoknak és tegyünk azért, hogy ezek létrejöjjenek. Hétköznapokon pedig, amikor este egy kicsit le tudnak ülni a családok az asztal köré, hogy egy kicsit beszélgessenek, annak a találkozásnak is megtartó ereje van. Ha ezek a közös találkozások elmaradnak és nem rendszeresek, egyszer csak azt veszik észre a családok, hogy már nem hiányolják a jelenlétet, már nem érzik szükségességét, már nem olyan fontos.

Ugyan így vagyunk a szentmisével is, körbe üljük ezt az asztalt, az Úr asztalát, és időről időre kifejezzük azt, hogy milyen „Uram, jó nekünk itt lenni, a Te szent hajlékodban”. Megéljük azt, hogy jó az Istennel közösségben lenni, fontos az, hogy találkozzunk és örüljünk egymásnak, hogy együtt vagyunk.

Megszenvedtük azt, hogy nem lehettünk együtt, hogy be voltak zárva a templomok és ki voltunk zárva egymás társaságából – emlékeztetett valamennyiünket plébános atya a járványhelyzetre – talán ezután jobban fogjuk értékelni és érzékelni azt, hogy milyen jó nekünk itt lenni, mert az Istennek a közelsége, egymásnak a közelsége az megerősítő leg hat. S ha ez nem rendszeres, ha kezdjük elhanyagolni, akkor majd fölmerül a kérdés: miért menjek én oda? Mi ennek az értelme? A rendszeresség rendkívül fontos, hiszen ez nem csupán lehetőség számunkra, hanem felelősség is. Ha nem felelősséggel ragadjuk meg ezeket az alkalmakat, és hívunk másokat is a családtagjaink közül, akkor bizony a fájó következményét hordoznunk kell.

Kedves Testvérek, úton vagyunk valamennyien, ez az út olykor kanyargós, olykor nem látjuk a következő szakaszát, olykor nagyon sok kihívást tartalmaz és veszélyekkel teli is lehet. De hálát adunk ma, hogy az Úr Jézus „vándorlásunk társa lett”, hogy mindig velünk van.

Ma megerősítettük magunkban ezt a lehetőséget, felelősséget, hogy az oltáriszentségben itt van köztünk és találkozni akar velünk. Köszönjük Urunk, köszönjük a Te jelenlétedet, hála és dicsőség Neked ezért, mindörökkön örökké. Ámen – fejezte be egy fohásszal elmélkedését Linzenbold József plébános.

Borus Lászlóné

sajtófelelős, Kisvárda

Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye