Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Ádv. I. v. "B" (Iz 63,16b-17: 19b: 64,1. 2b.3-8)

Izaiás próféta páratlanul szép imádsága a bűnös emberé, azé, aki jól tudja, hogy az Isten az ő Atyja, hogy egyedül Isten a megváltója: Ugyanakkor nem jól gondolkodik Istenről, mint Atyáról. A bűnös emberben ott húzódik a kettőség: egyrészt vágyakozik Isten megmentő szeretete után, és valahol mélyen a szívében érzi, úgy gondolja, talán hiszi is, hogy Isten megkönyörül rajta, ugyanakkor érzései tévútra vezetik, ami által idegen magatartás-formákat reakciókat tulajdonít Istennek: antropomorf képet alkot magának Istenről. Ezt a látásmódot különösen is figyelembe kell vennünk, amikor az Ószövetséget olvassuk.
Ádám-Éva óta az embert megrontotta a bűn: elhomályosította az értelmét, mert úgy gondolkodik Istenről, mintha Ő is ember volna, tele különféle negatív indulatokkal. Így a bűnös ember képtelen helyesen gondolkodni Istenről. Ezt a helytelen gondolkodást követhetjük nyomon a mai olvasmány alapján, és persze közben magunkra ismerhetünk.

1.) MIÉRT HAGYTAD URUNK, HOGY LETÉRJÜNK ÚTJAIDRÓL? E kérdés mögött Isten felelősségre vonása húzódik meg (bár lehet, hogy Izaiás egy átlagos, bűnös ember szájába adja a kérdést). Ezzel egyrészt felmentjük önmagunkat, Istent pedig vádoljuk. A bűnbeesés óta tanulja az ember, hogy a legjobb védekezés a támadás. Ezt csinálta Ádám-Éva is, amikor Isten felelősségre vonta: "Miért ettél a tiltott fa gyümölcséből?" Az egyenes beismerés, a bűnbánat helyett, Ádám támadásba lendül: „Az asszony, akit Te adtál mellém, ő adott nekem". Az asszony hasonlóképpen elhárította a bűn beismerését, és ő is másra hárította a felelősséget: Miért engedted meg, hogy a kígyó itt kószáljon a Paradicsomkertben? Ma is sokan Istent vádolják saját bűneik miatt: „Miért hagytad Urunk, hogy letérjünk útjaidról?" Isten pedig azért hagyta, hogy a bűn útjára térj, mert szabad akaratot adott neked, amit akkor sem akar visszavenni, ha te azzal visszaélsz, és nem a jó választására használod. Isten úgy ajándékoz meg minket a szabad akarattal, hogy megmarad a lehetőség arra, hogy visszaéljünk vele, hogy ne azt tegyük, amit Ő akar, hanem, amit mi akarunk. Erre ugyan engedélyt nem ad, tehát nem hagyja jóvá, de eltűri, Krisztusban el is szenvedi, ha nem az Ő akarata teljesül. Ezzel azonban mi kockáztatjuk a szabadságunkat, hiszen aki a bűnt választja, az a bűn rabjává lesz. Isten nem jóváhagyólag, hanem mintegy 'fájó' szívvel hagyja, hogy a rossz útra térjünk, amint az evangéliumi édesapa is 'hagyta', hogy tékozló fia, messzi idegenbe költözzön. Amikor Isten szabad akaratot adott nekünk, a döntést, a választást a mi kezünkbe tette le: „Eléd tártam az életet és a halált, te válaszd az életet." Ugyanígy tárta elénk az áldást és az átkot is: „Te válaszd az áldást". Isten erőszakkal nem segít a jó melletti döntésben,, de nem is akadályoz meg a helytelen döntésben. Neked kell döntened, és az esetleges rossz döntés következményeit vállalnod. Ehhez hasonlóan hibás a második kérdés is:

2.) „MIÉRT HAGYTAD, HOGY MEGKEMÉNYÍTSÜK SZÍVÜNKET?" A választ nem az Istennek kell megadnia, hanem nekem kell ráébrednem, hogy valójában én keményítettem meg a szívemet, ezért én vagyok a hibás. Helyesen kell értenünk Istennek a Kivonulások 4,21-ben elhangzó kijelentését, amikor előre elmondja Mózesnek, hogy a csodák ellenére sem fog hinni a fáraó, és nem engedi kivonulni Isten népét, mert Ő maga keményíti meg a fáraó szívét. 18-szor olvasunk a fáraó szívének megkeményítéséről, de csak az után, hogy a fáraó előbb maga keményíti meg saját szívét (Kiv 3,19). A csodák megpuhítják a fáraó szívét.

3.) „FORDULJ FELÉNK ÚJRA, ..." Jól hangzik, de ez is hibás feltevésen alapszik. A bűnös ember gondolja, hogy Isten megutál bennünket, vagy megsértődik és hátat fordít nekünk, mint aki nem akar többé közösséget vállalni velünk. Ezért, ha meg akarunk térni, akkor utána kell kiáltanunk: 'Uram, fordulj felénk újra, mint régen tetted, mielőtt vétkeztünk!' Ennek a hibás gondolkodásnak ellene mond maga a Biblia. A tékozló fiú édesapja, nem hogy bezárkózott volna sértődöttségében a házába, hanem aggódva nézett eltűnő fia után, és utána minden nap tekintetével kémlelte a látóhatárt, várva, hogy mikor tér vissza. Jézus orvosként néz a bűnösre, nem utálkozva, felelősségre vonva bűnéért, hanem eléje sietve, még a szombat törvényét is megszegve, hogy minél hamarabb meggyógyíthassa. Amikor a farizeusok szemére vetették Jézusnak, hogy a bűnösökkel keresi a közösséget, hogy minden további nélkül velük együtt étkezik – tehát nem törődik tisztátalan, bűnös voltukkal -, akkor Jézus így igazolta magát: „Nem az egészségesének van szüksége az orvosra, hanem a betegeknek." Nyíltan hirdette, hogy nem az igazakat jött menteni, hanem a bűnösöket. Kegyelmét a bűnösnek tartja fenn. Ezért helyesebben gondolkozunk, ha beismerjük, hogy bűneinkkel mi fordítunk hátat Istennek, mi sértődünk meg rá, tehát nekünk is kell visszafordulnunk, megtérnünk, természetesen az Ő segítségével, kegyelmével.

(Ádv. I. v. "B" (Iz 63,16b-17: 19b: 64,1. 2b.3-8)

4.) „Ó, bárcsak széttépnéd az egeket, és leszállnál." Isten már a teremtés hajnalán széttépte az egeket, hiszen tanítása az egekből "alászállt" a földre, a próféták szívébe. Akik pedig meghallották a prófétai szót, és meg is tartották, azok mintegy 'együtt jártak' Istennel. Szent János beszéli el evangéliuma elején, hogy "Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott." Ezt megelőzően még az ószövetségi időkben valamilyen módon azokban a zsidókban is testet öl-tött az Ige, akik a tanítást szívükbe fogadva megtartották, életre váltották. Észre kell vennünk, hogy az ég nemcsak karácsony éjszakáján nyílt meg, hanem már az ószövetségi időkben is nyitva volt. A kérdés akkor is, most az, hogy a szívünk is vajon nyitva van-e Isten szavának befogadására, vagy zárva? Ha igazán meg akarunk térni, akkor ne azt kérjük Istentől, szakítsa szét az eget, hanem, hogy szakítsa szét a mi bűnös szívünket, amelyet szeretünk bezárva tartani, még ha bűnnel is volna tele. A szomorú valóság az, hogy Isten már réges-rég szét-szakította az eget, és 2000 éve már Fiában - aki emberré lett -, közénk is költözött úgy, hogy színe előtt megolvadtak a hegyek, de nem így a mi kőszívűnk.

5.) „Te elébe sietsz annak, aki az igazsághoz szabja tetteit." Bár ez is jól hangzik, de csak az igazságban elő ember meríthet belőle bátorságot, vagyis aki az igazsághoz szabja tetteit. Ez az állítás egy kicsit azt is sugallja, hogy bizony Isten azok elé nem siet, akik nem szabják magukat az igazsághoz. De hát ez így nem igaz! Gondoljunk a tékozló fiúk édesapjára, aki nem igen mutatott nagy érdeklődést, a törvényeit gépiesen megtartó nagyfia felé, de annál inkább figyelte kisebbik fiának sorsát, mert remélte, várta, hogy világgá ment fia előbb-utóbb hazatér. Ugyanezt igazolja a Jó pásztorról szóló történet is, aki kész elhagyni a 99 igaz báránykáját, csakhogy elébe mehessen az egyetlen elveszettnek, hogy őt is megmenthesse, maga mellett tudhassa.

6.) „Íme, Te haragudtál ránk és mi mégis tovább vétkeztünk". Nem akarom elvitatni, hogy olykor, legalább is egy ideig ne haragudna ránk Isten, kiváltképp, ha arra gondolok, hogy Fiát keresztre feszítettük, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoztunk neki. Ám akkor se ránk, hanem bűneinkre, gonoszságainkra haragszik. Mégsem ez a hangsúlyos válasza Istennek a mi bűneinkre, hanem inkább az, hogy megesik rajtunk a szíve, mert olyanok vagyunk, mint a pásztor nélküli juhok, elhagyatottak, elcsigázottak, bűntől betegek. Isten tehát nem annyira haraggal tekint ránk, hanem szánalommal, ahogyan egy orvos sem haraggal, hanem gyógyítani akaró szándékkal közeledne hozzánk, annál inkább rajtunk megeső szívvel, minél súlyosabb a bajunk. Megtérésünket nem annyira a harag, hanem inkább a velünk együttérző, a bajunkon megeső szív segíti elő, Jézus irgalmas szíve, amely nem elégtételt akar venni rajtunk, hanem meg akar menteni minket.

7.) „Nincs senki, aki beléd kapaszkodna, mert elrejtetted előlünk arcodat." Ez megint fordítva igaz. Mi fordultunk el Istentől, mi élünk különféle álarcok alatt, a félhomályban, a sötétben, ahogyan Ádám-Éva is elrejtőztek Isten elől bűnbeesésük után. Mi szégyelljük bűneinket, mert érezzük Ádámmal együtt, hogy 'mezítelenek' vagyunk (a visszautasított kegyelemtől megfosztottak, védtelenek és kiszolgáltatottak), és ezért elbújunk Isten elől, elrejtjük arcunkat, nem merünk a szemébe nézni, ahogy József Attila is megvallja: "Rejtegetlek dolgaim elől..." Itt az ideje, hogy előjöjjünk rejtekhelyeinkről, fedezékeinkből bűneinkkel együtt.

8.) „Kiszolgáltattál minket bűneink hatalmának." Isten hagyta, bár nem jóváhagyta, hogy a bűn uralkodjon felettünk, mert mi választottuk, mert mi vetettük alá magunkat a bűn hatalmának. Amikor a tékozló fiú bejelenti igényét az örökségre, édesapja azonnal átadja neki - pedig jog szerint még nem is járna neki -. Amikor fia, örökséggel a zsebében világgá megy, egyetlen másodpercig sem marasztalja, elengedi pedig sejti, tudja, hogy mindent el fog tékozolni, és hogy a romlásába megy. Isten erőszakkal, akaratunk ellenére nem akar megmenteni minket. Júdást is csak erőszakkal tarthatná vissza Jézus attól, hogy elárulja őt -ezt pedig nem akarja-, ezért elengedi Júdást, pedig jól tudja, hogy árulásra készül. Mégsem mondhatjuk, hogy Isten kiszolgáltatja őt a gonosznak, hiszen Júdáson múlik, hogy mit akar, hogy el akarja-e árulni Jézust, vagy meg akarja-e bánni Jézus elárulásának szándékát, amire nézve Jézus világos utalást tett. Egyetlen édesapa sem engedné kisgyermekét leugrani az emeletről. Ez arra tanít minket, hogy Jézus, felelős felnőtteknek tart minket, és a kezünkbe teszi a döntést. A bűnbánatot várja tőlünk, a megtérést, mert ezzel adunk neki lehetőséget arra, hogy megtörje bennünk a bűn hatalmát. Ennek megtapasztalása adja az igazi élményt: "Mégis, Urunk, te vagy a mi Atyánk!" Ámen!

(Keresztes László kótaji plébános adventi elmélkedései)