Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Februári vendégünk Dr. Cservenyák László néprajztudós, múzeumigazgató volt, akinek szónoki tálentumáról már sokat hallhattunk. A megszólalás hitele és a beszéd rendjének ereje meghatározó vonása maradt ennek az előadásnak is.
Vendégünk Szent Benedek szentenciájával kezdte beszédét: „Tartsd meg a rendet, s a rend is megtart téged." Nem kellett sok idő, hogy erről a könnyen követhetőnek tűnő életreceptről kiderüljön, valódi megfogadása csak komoly és állhatatos önismereti munka eredménye lehet, tehát semmiképp sem a konformisták jelszava.

Cservenyák doktor szuggesztív erővel használja ki a paradoxonban rejlő retorikai lehetőségeket. A távolság megtartásában érdekelt szeretet és barátság paradoxonáról ugyanolyan megélt hitelességgel beszél, mint a gyermek birtoklásáról, önmegvalósításunk tárgyaként kezeléséről való lemondás felszabadító energiáiról. És közben mesél. Ezek az anekdotikus történetek töltik fel közös életünk ízeivel az életparadoxonok bölcsességét. És vegyítik el a humor feloldó zamatával a szentenciák komolykodó szigorát. Mert az is nyilvánvalóvá vált az előadás alatt, hogy ennek a beszédműfajnak is megvan a maga elmaradhatatlan rendje: mint jó vőfély a fogásokat, illő rendben vezeti elő a mondandókat, komoly, kozmikus érvényű bölcsességet csiklandó élű anekdota követ, megrendítő világállapot elemzést szívet-lelket melengető idill. De rendje van a házaséletnek, a megbékélésnek, a szerelemnek, a felelősség vállalásának, a példaadásnak, a halálnak. A világ dolgaiba beleszövődött ember feltáró-bíztató beszéde volt ez, aki bízó kedéllyel tekint önnön gyarlóságára is. A mély önismeret a nevetés megannyi alkalmát teremti meg a visszarántó ismétlések láncolatába zárt ember számára. A történet szerint a szülői házba asszonnyal megtérő fiatal férfi egy napon megelégeli apja rosszindulatú szurkálódását, székestől felkapja az öreget és már visz is ki a házból. „Jóska, tegyél le", vált hangot emez a pitvarba érve, „én is eddig vittem a nagyapádat." Mintha a hibáktól való szabadulás kulcsa katartikus megismétlődésükben rejlene.

Természetesen a mélyről jövő, rábeszélő pátosz sem hiányozhat a lélek rendjének tanítójának eszköztárából. Az előadás egyik legszebb részlete az asztalról, „életünk mindennapi oltáráról" szólt. Cservenyák László egy „asztal központú világ" földszagú humánumát volt képes elénk állítani néhány egyszerű, érzékletes mondattal.

És arról is példát adott, hogyan gazdálkodik az idővel. A hiánytalan értelemegészként lezáruló beszéd, a megbeszéltek alapján, kerek egy óráig tartott. Egyébként erre is volt ide illő bölcselme: „Mestereim arra tanítottak, hogy beszélj állva, hogy lássanak, hangosan, hogy halljanak, és röviden, hogy szeressenek."

Csutak Zoltán