Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

A Város Napján, Debrecen Önkormányzata Pro Urbe díjat adományozott Fodor András pápai káplánnak, püspöki helynöknek, herpályi prépostnak, a debreceni Szent Család plébánosának, a Máltai Szeretetszolgálat regionális vezetőjének, és még sorolni lehetne titulusait, funkcióit.
Melyik tevékenységét tartja András atya a legeredményesebbnek és leginkább szükségesnek? Eredendő adottsága-e ez a sokoldalúság, vagy a felismert feladatok alakították így az életét? Mit gondol, mi az az egyedi vonás papi hivatásában, amellyel a Teremtő Isten megajándékozta?

Nem tudnám kiválasztani, melyik területen a legeredményesebb a munkám, hiszen „minden mindennel összefügg". Nem mindig az a legfontosabb, ami annak látszik, de azért az első felépült templom, a Szent Család, nagyon kedves számomra, főleg azért, mert sokan megszerették. A gyimesi Sziklára Épített Házban is azt jó látni, mekkora fejlődést indítottunk el ott ezzel. Igen fontosnak tartom a Szent Erzsébet Otthont, de a többi épület is hasznosnak bizonyult. A legszükségesebb mégis az élő hitű közösség lenne, de ez megy a legnehezebben.

A pappá szentelésemre készült szentképen olvasható gondolatot egész életem programjának tekintem: „egyre alkalmasabb eszköz legyek Isten népének szolgálatában" Ezt a népet a papnak kell összefogni, éltetni, nevelni. A pap azonban egymagában kevés ehhez, ezért szeretnék magam körül olyan közösséget, amely megsokszorozza erőmet. Olyan embereket, akik odaadják magukat a nagyobb közösség szolgálatára.

Ami a sokoldalúságot illeti: eleinte csak a műszaki érzékemről tudtam. A többi a feladatok nyomán derült ki. A feladatok pedig jöttek. A Svetits hittanáraként a pedagógiai érzékemet tehettem próbára. Ez készített fel az ifjúsági találkozók szervezésére. Akkoriban ez újdonság volt. Százával érkeztek távoli helyekről a fiatalok. Utóbb kiderült, erre a tapasztalatra azért volt szükségem, hogy fel tudjam vállalni a nyolcvanas évek végén ezrével érkező erdélyi menekültek befogadásának és ellátásának gondját. Láttam, mennyi segítő szándék van az emberekben, csak össze kell hangolni. Így született meg a Máltai Szeretetszolgálat. Csakhamar az is kiderült, hogy a máltai szervezetnek, az erdélyieknek, a fiataloknak nagy hasznát veszem a debreceni pápalátogatás szervezésében. Erre az időre már testvéri kapcsolatot ápoltunk a reformátusokkal is, hiszen a nyolcvanas évek közepén kezdeményezésemre sikerült bekapcsolódnunk az ökumenikus imahetek rendezésébe. A pápalátogatás szervezése más képességeket is igényelt, tárgyalnom kellett hivatalos személyekkel, ennek aztán az új egyházmegye szervezési, építési ügyeiben láttam hasznát. Innen már csak egy lépés volt a templomok építése, a katolikus iskola szervezése. Mire a Szent Erzsébet Otthon megvalósítására került a sor, már némi tapasztalatot szereztem a pályázatkészítésben is, így tudtuk a Széchenyi terv segítségével felépíteni. Lépésről lépésre vezetett az isteni pedagógia, s azon vettem magam észre, hogy ezt is, azt is sikerül megtennem. Persze, Isten kegyelme emberi segítségben is megnyilvánult, és nélkülözhetetlen volt az egyház(megye) anyagi áldozata is! Ezekért is nagy hálát érzek.

Az egyházmegye székhelyének egy ideig nyitott kérdését - érzésem szerint – az döntötte el, hogy az egyik ifjúsági találkozóra meghívtam a nuncius urat, és ő azt látta, hogy Debrecenben igen eleven katolikus élet van, s a fiatalokkal teli Szent Annából lett székesegyház. Bosák püspök úrral pedig már korábban, a Papi Egység mozgalomból ismertük egymást, így amikor megtudta, hogy ő lesz az új egyházmegye püspöke, engem kért meg szentelés ünnepének szervezésére. S mivel én szegedinek számítottam, azzal nevezett ki helynökének, hogy integráljam a szeged-csanádi egyházmegyéből ide kerülő részeket.

Nem tudom, mi a legsajátosabb papi tulajdonságom, de abban biztos vagyok, hogy hivatásom elindulása óta a csodálatosan eleven hitű nagymamám és édesanyám imája hordoz. A szülői ház lelkülete kellett ahhoz, hogy a szemináriumi visszásságok láttán elhatározzam, hogy csakis teljes megszentelődésben érdemes papnak lennem. Ez tesz érzékennyé arra, hogy mindenben, a természetben, a technikában is Istenre ismerjek.

Sokféle munkája során olyan emberekkel is kapcsolatba kerül, akiknek az Istenhez, az egyházhoz, sőt talán saját lelkükhöz sincs közük, s inkább kihasználni, mint szolgálni akarják az egyházat. Tudna-e mondani példát arra, hogy ilyen embereket is el lehet indítani a pénznél magasabb rendű célok felé?

Az építkezéseknél pl. mindig kikötöttem, hogy vasárnap nem dolgozunk... Ezt néhány vállalkozó zokon vette, különösen, ha szoros volt a határidő. El-elhangzottak oda nem illő kifejezések. Néha azt is mondanom kellett, hogy nem muszáj itt dolgozni... Mégis, közülük jó néhányan, elmozdultak az egyház felé, és elfogadták papi mivoltomat. Olyannyira, hogy a református munkatársaim sem érzik már idegennek magukat közöttünk.

Egy nagy lakótelep plébánosaként hogyan lehet kivinni a templomon kívülre a keresztény tanítást? Milyen szerepe lehet ebben a karitatív munkának?

Egyházunk lényegéből fakadó feladata a karitatív tevékenységben találkozik a társadalom szükségletével. Meggyőződésem szerint ez nyit leginkább ablakot az egyházra.

Jó példa erre a plébániánk havonta rendezett cserebere akciója. Be lehet hozni a fölösleges ruhákat, játékokat, háztartási eszközöket, s akinek szüksége van ezekre, elviheti. Ilyenkor azok is eljönnek, akik különben nem néznének a templom tájára. Volt, aki elmondta, ekkor látott először életében belülről templomot. A lakótelepen nagyon kedvelt a templomkertben kialakított játszótér is. Több olyan gyerek jár vasárnaponként a templomba, akit a „játszótérről kereszteltünk". Fontos az, hogy az emberek ne érezzék élet-idegennek az egyházat.

Tapasztaljuk, hogy András atyának évek óta problémája van a hangképzésével, s ez nehézséget jelent a lelkipásztori és egyházmegyei munkájában. Hogyan tud egy pap megbirkózni ezzel a kereszttel?

Viselem, és igyekszem mindent megtenni azért, hogy rendbe jöjjön a hangom. Tudva életem „felső vezérlését", hiszem, ennek is van valami értelme, ha most még nem is látom, mit is akar Isten ezzel a kereszttel ajándékozni nekem. Máris megajándékozott sok ember őszinte segítő szándékával.

Tíz évvel ezelőtt, az ezüstmisés interjúját azzal a kérdéssel zártam, hogy mi lenne András atya három mesebeli kívánsága. Emlékszik-e rá, mi volt ez a három? Hogyan teljesültek ezek? S ha most megkérdezném, mi lenne a három?

A három kívánság között lehetett a Szent Erzsébet Otthon. Ez megvalósult. A keresztény felekezetek közös eucharisztikus ünneplése, meg a piaristák visszatérése még várat magára. Most ezek mellett még a hangom visszanyerését és az élő-éltető közösséget is kérem Istentől.

A kitüntetéshez gratulálva a liturgia imádságával köszönöm meg a beszélgetést: Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot...

KVI