Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Az otthon öröksége az ember egész életét meghatározza. Milyen körülmények között született a hivatása?
Rendkívüli eseményhez, konkrét időhöz nem tudom kötni. A mi családunkban a vallásos dolgoknak, a vasárnap megszentelésének, a közös imáknak megvolt a helye, és természetes része volt az életünknek, amit nem kérdőjelezett meg senki. Ugyanakkor ezek nemcsak üres szokások voltak, aminek nem tudtuk az értelmét, hanem komolyan is vettük. Gyerekkoromban a családi könyvtárunkban több jó könyvet találtam, régi vallásos folyóiratok szépen bekötött számait, és mivel szerettem olvasni, már gyerekkoromban találkoztam az egyház történetével, szentekkel, misszionáriusok történeteivel stb. A hittanórák látogatása is áldozatot igényelt. Akkor már csak este, tanítás után lehetett az iskolában hittanórát tartani. Koromsötétben jártam haza a faluból a tanyára, kezdetben idősebb testéveim elém jöttek, de hamarosan önállósítottam magam, mert nem mindig értek rá velem foglalkozni. A hittanórát semmi pénzért nem hagytam volna el.
A papi hivatás gondolata már a gimnáziumban megfogalmazódott.
Húszan érettségiztünk a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban 1958-ban. Közülünk hárman választottuk a papi hivatást. A kollégiumban nem volt könnyű megoldani, hogy rendszeresen járjunk szentmisére. De megtaláltuk a módját, hogy még a hétköznapra esett ünnepi misékre is eljussunk. A később görögkatolikus pappá lett barátommal az 1957/58-as tanévre is beiratkoztunk hittanra, ennek meg is lett a következménye. Mivel igazi szándékunkat akkor még nem akartuk nyilvánosságra hozni, ezért mindketten jelentkeztünk az egyetemre, én matematika szakra, de a felvételinket visszautasították azzal az indokkal, hogy „idealista felfogása miatt nem alkalmas az ifjúság nevelésére".
Az érettségi után Budapesten a Központi Szemináriumban, majd a következő években már Egerben folytattam a tanulmányaimat, majd ugyanitt 1963-ban szenteltek pappá.
1993-ban II. János Pál pápa megalapította a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét, és annak első püspökévé nevezte ki Önt. Történelmi jelentőségű volt nemcsak az egyházmegye megalapítása, hanem a püspökségnek a református Debrecenbe helyezése is.
A püspökség megalakításának alapvető célja a jobb lelkipásztori ellátás biztosítása, hogy a püspök közelebb legyen a papjaihoz és a híveihez. Trianon után az egyházmegyei központok (Szatmárnémeti, Kassa, Nagyvárad) az országhatáron kívül rekedtek, az itt maradt területeiket pedig a meglévő egyházmegyékhez csatolták. Ebből aránytalanságok adódtak. Az való igaz, hogy Debrecen kálvinista múltú város, de ma már jelentős a katolikusok aránya, a görögkatolikusokkal együtt kb. 40 %-ot tesznek ki. Így a hívek száma és a város központi helyzete megfelelő hátteret biztosítanak a püspökségnek, és fordítva, a püspök jelenléte erősíti a közösséget.
Püspökké kinevezésekor a „Törd meg az éhezőknek kenyeredet!" jelmondatot választotta.
Amikor rám bízták az egyházmegyét, a 250 ezer katolikus embert, felvetődött bennem a kérdés, hogy elég vagyok-e én ehhez a faladathoz. A kenyérszaporítás csodája jutott az eszembe. Az apostoloknak csak öt kenyerük volt, de mert Jézusra bízták, elég lett az ötezer ember táplálására. Ez megerősített, hogy nekem is így kell Istenre bíznom a munkámat. A másik gondolatom pedig ez volt: ebben a világban az ember — akármilyen is az anyagi helyzete — mindig „éhező", mert szüksége van az Igazságra. Én pedig az evangélium által ezt nyújthatom nekik. Van mit megtörnöm...
(részlet: „Az ember és a történelem" - Interjú a 70. születésnapját ünneplő Bosák Nándor Debrecen-nyíregyházi püspökkel – Örömhír 2009. V. évf. 4. szám)

Hármas ünnep a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye közösségében
2013. június 15-én hármas ünnepet is ül a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye közössége. Bosák Nándor, az egyházmegye főpásztora pappá szentelésének 50., püspökké szentelésének 20. évfordulóját, valamint a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megalapításának 20. évfordulóját ünneplik.
Milyen volt az egyház 50 ével ezelőtt, milyen ma, és milyennek kellene lennie?
A következő sorokban Bosák Nándor, az egyházmegye főpásztora 50 éves papi szolgálati és a 20 évnyi egyházkormányzati tapasztalatait osztja meg velünk.
Az évfordulók mindig visszatekintésre és gondolkodásra késztetik az embert. Az emlékezéssel felidézzük azt, ami velünk és körülöttünk történt, a gondolkodás pedig azt keresi, ami a külső események mögött volt, és értékel. Mindhárom évforduló, amiért ebben az évben hálát adunk, emlékezésre és értékelésre késztet hivatásommal kapcsolatban. Nem is az a fontos, hogy az eseményeket vagy sikereimet-kudarcaimat szétválogassam — ezt majd az ítéletkor az Isten megteszi — hanem az, hogy nyomon kövessem Isten gondolatát, aki megajándékozott az élettel és a hivatással. A hivatás – és minden élethivatás – végső soron arról szól, hogyan és mire használjuk az életünket. Ha a magam életét nézem, azt mondhatom, hogy az eltelt ötven év alatt mindig volt lehetőségem, hogy szolgáljak papként egyszer könnyebb, máskor nehezebb körülmények között, és ez hálára késztet. Ugyanakkor alázatra is, mert óvakodni kell attól, hogy az ember magának tulajdonítsa azt, amit Isten végzett általa.
50 év alatt sokat változott a világ. Volt idő, amikor a politikai rendszer akadályozta a szabad vallásgyakorlást, napjainkban már élhetünk ezzel a szabadsággal, de most a szekularizáció idegeníti el az embert az egyháztól. Európa-szerte tapasztalható ez. Hogyan alakul ez egyházmegyénkben?
Ez a tendencia nálunk is látszik. A 2011. évi népszámlálás adatai arról tanúskodnak, hogy csökken azok száma, akik megvallják közösségüket valamelyik egyházzal, és növekszik azok száma, akik ezt tagadják, vagy nem tartják fontosnak, hogy ezt közöljék. Ha a számok nem is adnak pontos képet, a csökkenő tendenciára figyelni kell. Bizonyos nyugat-európai hatások sajnos nálunk is mutatkoznak, de nem szabad mindent ezzel magyarázni. A számszerű csökkenés figyelmeztető jel abban a vonatkozásban is, hogy elgondolkozzunk vallásosságunk minőségén. Aki csak szokásokat követ, aki vallását nem ismeri, illetve nem próbálja tudatosan követni, azt könnyen elsodorja ennek a világnak szekuláris szelleme. Ezért beszélünk az "új evangelizációról", ami azt jelenti, hogy az alapokat kell újra felfedezni és megerősíteni. Ez nem látványos folyamat, de mondhatjuk, hogy ez a minőségi tisztulás jelen van egyházunkban. És ha ebből a szempontból nézzük egyházmegyénk elmúlt 20 évét, mi is egyértelmű gyarapodást láthatunk.
Milyenek voltak a lelkipásztori lehetőségek az 50 év alatt?
1958-ban léptem be a szemináriumba, kezdtem el a felkészülést a papságra, és 1963-ban — ötven évvel ezelőtt — szenteltek pappá. Így az első 30 év a Kádár-rendszer időszakára esik, ez az elidegenítés és elidegenedés időszaka volt. És ha az embereket nem is sikerült elszakítani az egyháztól, ha nem is tudták gyökeresen kiirtani a vallást, igyekeztek beszorítani a templomba, illetve a társadalmi és a mindennapi élettől minél távolabb tartani. Ezért a lelkipásztori lehetőségek is korlátozottak voltak. Ebben az időben arra kellett figyelni, hogy a kereteket minél jobban kitöltsük minőségi szolgálattal, illetve állandóan keressük a keretek tágításának lehetőségeit.
A rendszerváltással aztán ez a külső szorítás megszűnt, sőt a társadalomban volt egy várakozás, hogy az egyház majd megold bizonyos problémákat a szociális vagy erkölcsi területen. Ez nagy lehetőséget jelentett, de ezzel együtt újabb problémák jelentkeztek.
Ekkorra azonban csökkent a papok száma, a világi hívek pedig felkészületlenek voltak, így nem tudtunk minden területre hatékony és elkötelezett munkásokat állítani, és élni a lehetőségekkel.
Egyházmegyénk alapítása és püspöki szolgálatom kezdete is erre az időre esik. Az új feladatokat már ehhez a helyzethez kellett igazítani, illetve ezekre a körülményekre figyelve kellett megoldani.
Az egyházmegyénk esetében azonban nemcsak a megváltozott társadalomhoz kellett igazodni, hanem egy teljesen új struktúrát kellett felépíteni.
Ez bizony izgalmassá tette a feladatomat, bizonyos értelemben pedig könnyebbé. Valóban új struktúrákat, intézményeket kellett létrehozni, programokat megvalósítani, de sok esetben könnyebb egy új házat építeni, mint a régit korszerűsíteni. Az új egyházmegyei szervezetet már a tényleges igényekhez és lehetőségekhez tudtuk igazítani.
1991-ben járt először II. János Pál pápa Magyarországon. Ez a látogatás lendületet adott a magyar katolikus híveknek, hogy gyógyítsák az elmúlt évtizedek sebeit, és elkötelezettebben éljék meg hitüket. Ennek a folyamatnak egyik eredménye, hogy 1993-ban átszervezték az egyházmegyék határait, így született meg a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye is. Itt azonban többről volt szó, mint egyszerű területi rendezésről.
Mire gondol Püspök úr?
Amikor kineveztek az új egyházmegye élére, teológiai tanárként már 15 éve az oktatás és a papnevelés volt a feladatom. Ez pedig arra adott lehetőséget, hogy az országban folyó eseményeket is és az egyház belső életét, feladatait is nagyobb távlatban szemléljem és értékeljem. Ezzel a háttérrel kezdtem neki a munkának. Próbáltam áttekinteni az új egyházmegye helyzetét, és ennek ismeretében meghatározni a legfontosabb feladatokat. Három területet jelöltem meg magamnak.
Az egyik az egyházi struktúra volt, a lelkipásztorkodás eszközeit kellett biztosítani. Ebbe tartozott a püspökség épületeinek, intézményeinek és hivatalainak létrehozása, ilyenek ezen a területen korábban nem voltak. Sok településnek nem volt temploma, vagy a meglévők elhasználódtak. Új templomokat építettünk, a meglevőket pedig folyamatosan újítjuk. A közösséget nehéz összehozni, ha nincs hozzá megfelelő hely. A templom, a plébánia vagy a közösségi ház segíti ezt a feladatot. És ezek esztétikai állapotával is ki kell fejezni, hogy élet van bennük. Állandó feladat az építkezés és a megújítást. De ez nemcsak az épületekre vonatkozik.
Most az évforduló alkalmából kiadjuk a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Sematizmusának ünnepi számát. Ebben az egyházmegye összes templomáról közlünk képeket. Érdekes ez a képgaléria, amely egyházmegyénk jellegzetességét is mutatja a templomaink tekintetében. Vannak régi és új templomok, építészeti remekek és egyszerű falusi házból átalakított kápolnák. Az látható, hogy bár különbözőek voltak az adottságok és lehetőségek, a közösségek létrehozták a maguk templomát, az Istennel való találkozás helyeit. Külső és belső képeket közlünk, mert a templom belülről mutatja meg igazán hangulatát. Amikor először nézegettem így együtt a templomaink képeit, örömmel láttam, hogy a templomaink, kápolnáink kívülről és belülről is élő hitéletről tanúskodnak.
Egy másik fontos feladat volt a vallási élet elmélyítése. Erre a vidékre az un. "népi vallásosság" volt a jellemző. Az ilyen típusú vallásosság nagyon sérülékeny a szekularizált környezetben, és ezt különösen éreztük a rendszerváltás után. A külső nyomás elmúlt, ezzel együtt a közösségeket összetartó kötelékek is lazultak: család, faluközösség, hagyományok stb. Hamar kiderült, hogy sok emberben nincs meg az elégséges belső tartás, könnyen elsodorja a szekularizált környezet. Fontosnak éreztem, hogy a meglévő vallásos hagyományokat úgy tudatosítsuk, hogy egy öntudatosabb vallásosság kiinduló pontjai lehessenek. Gondot kellett fordítani arra, hogy híveink vallási ismereteit gyarapítsuk, hitéletét mélyítsük és öntudatát erősítsük. Ezért a liturgikus szolgálatokon túl szerveztünk lelkigyakorlatokat, továbbképzéseket, imacsoportokat, karitatív csoportokat, támogattuk a lelkiségi mozgalmakat, stb.
A harmadik feladat volt a világi munkatársak bevonása. Az Egyház élete akkor dinamikus, ha azok, akik benne vannak, nemcsak szolgáltatást várnak, hanem maguk is készek a közösségért dolgozni. A rendszerváltással sok lehetőség nyílt az egyházak előtt, de szembe kellett nézni azzal a valósággal, hogy nincs elég elkötelezett és jól felkészült emberünk a különböző feladatokra. Ezen próbáltunk segíteni azzal, hogy szerveztünk tanfolyamokat hitoktatók részére, előadásokat, találkozókat az egyházközségi képviselőtestületek tagjai számára, lelkipásztori kisegítőket gyűjtöttünk és képeztünk, akik a papság lelkipásztori feladataiban segítenek.
Annál is inkább fontos a világiak bevonása, mert egyre kevesebb a hivatások száma. „...ma másképp kell megközelíteni a hivatás kérdését. 50 évvel ezelőtti időkben az volt a felfogás, hogy a hivatás egy spontán hívás, ami nagyon személyes módon fakadt az emberben. Mára már ez is változott." – hangzott el a franciaországi katolikus püspöki konferencián a hivatások világnapjának 50. évfordulójára készülve. Ez egy európai kép, amely az egyházmegyénkre is vonatkozhat. Mit jelent ez?
Ahogy utaltam, a rendszerváltás úgy érte az Egyházat, hogy addigra elöregedett a papság, és az aktív papok létszáma is csökkent. Kevesebb volt a „munkás", mint amennyi munkalehetőség megnyílt. Ez az állapot, sajnos, azóta is tart. Az egyházmegyénk ebben a vonatkozásban jobb helyzetben volt, mint az ország más területei, mert kevesebb, de életkorban fiatalabb papokkal egy feszített munkarendben mindenhol tudtuk biztosítani a lelkipásztor jelenlétét. Az elmúlt 20 évben mindig tudtunk a nyugdíjba vonulók helyébe fiatal lelkipásztort állítani. Azzal a problémával azonban, amit általában a hivatások csökkenése jelent, nekünk is szembe kellett nézni.
Az elmúlt évtizedekben valami elromlott az emberek gondolkodásában, az életről való felfogásunkban. Egy szociológus a jelen európai gondolkodást így jellemezte: A sokszínű és irányt tévesztett Európában olyan érzés- és gondolatrendszer van jelen, amelyet "hivatásellenes kultúrának" nevezhetünk, ahol az a cél, hogy az életből, világból minél több hasznot húzzunk magunknak, ahelyett, hogy alkotni, gyarapítani, másokat gazdagítani akarnánk. A fent idézett francia nyilatkozat erre a szemléletváltásra utal. A hivatások nem „steril" környezetben születnek. Mindig magukon viselik a környezeti hatásokat. Egy-egy közösség életének a minősége visszatükröződik, a hivatásról, az élet alapvető céljáról, a mások szolgálatáról való felfogásban, a hivatás megértésében és az elköteleződésben. Ez minden hivatás-jellegű élethelyzetre vonatkozik, nemcsak a papi hivatásra. Sajnos, ma a családok, az emberi közösségek élete nem biztosít „hivatásbarát" környezetet. A fiatalok nem tanulják meg, vagy nem is találkoznak, olyan emberi tulajdonságokkal, élethelyzetekkel, amelyek fölkészíthetik őket arra, hogy az életükről felelősséggel döntsenek, és vállalkozzanak önzetlen szolgálatra. Az alapokkal van baj, és ebből következik a számtalan probléma a családokban, a társadalomban. Ezért ma nehéz helyzetben vannak a fiatalok, és ezek teszik aztán nehezebbé a papi hivatás felismerését és vállalását is.
Az új evangelizáció ezeknek az alapoknak a rendbe tételét, és új szemlélet kialakítását jelenti. Ennek sikerétől nemcsak a papok száma növekedne, hanem az egész társadalom is gazdagodna.
Az elmúlt hetekben az egész világ Ferenc pápára figyelt, aki közvetlenségével, egyszerű életvitelével magára vonta a figyelmet.
Ferenc pápa a megválasztása előtti bíborosi tanácskozáson Buenos Aires érsekeként elmondta, milyennek kellene lennie az egyháznak.
„A következő pápára úgy gondolok, mint olyan emberre, aki Jézus Krisztust szemlélve, Jézus Krisztust imádva segít az Egyháznak, hogy kilépjen önmagából a létezés peremvidékei felé, segíti az Egyházat abban, hogy termékeny édesanya legyen, aki az evangélium továbbadásának édes, lelkesítő örömében' él."
Nyilván ezzel a jövő egyházképet is meghatározta. Mi ennek az üzenete Európára és az egyházmegyénkre nézve?
Ferenc pápa 265. utóda Szent Péter apostolnak, akit Krisztus az egyháza vezetőjévé tett. Ezért a pápa feladata lényegében mindig ugyanaz. Minden pápa ezt az egyetemes hivatalt a maga emberségén keresztül mutatja be. Ezért beszélhetünk az egyes pápák egyéniségéből fakadó stílusáról. Ferenc pápa jellemzője — amiről eddig tudunk, és amivel egy csapásra megnyerte az egyszerű embereket — az egyszerűség. Ebben persze nagyon sok minden van, tiszta gondolkodás — világos látás — alázat, mások tisztelete, önmagának helyes értékelése stb.... Úgy látszik, az emberek ezen a nyelven értenek. Ebben látom a nekünk szóló üzenetét is.
Számomra nagyon elgondolkodtató volt Ferenc pápa első bemutatkozása a megválasztása után. Szokásos módon az új pápa megjelent a Szent Péter bazilika erkélyén, hogy bemutatkozzon és megáldja a híveit. Ennek ősi szertartását azzal egészítette ki, hogy kérte az embereket, imádkozzanak érte... Ő maga is mélyen meghajolva imádkozott, a téren ujjongó hatalmas tömeg elcsendesedett, és sokan a kövezetre térdelve, imádkozva fogadták az áldást.
Mit tanít ez a kép? Számomra azt, hogy akármilyen feladatot is kap az ember, csak úgy lesz áldás mások számára, ha meghajlik Isten előtt, ha Isten az igazodási pont. A hívek pedig úgy részesülnek a pápa, a legfőbb szolgálat áldásában, ha az imádsággal, az Isten és ember párbeszédének összefüggésében fogadják. Ez a mi pápa iránti engedelmességünk és tiszteletünk alapja.
Óriási a kontrasztot jelent az, hogy míg Európa missziós területté vált, addig a XXI. századi egyház a vértanúk egyháza, hiszen napjainkban is keresztényüldözés folyik.
Ez a megállapítás nincs ellentétben egymással, az Istennel szembeni közömbösség és az üldözés ugyanabból forrásozik. Történelmi tapasztalat, hogy az Istennel szembeni közömbösség – amely azt mondja, hogy nekünk nincs szükségünk Istenre, megoldjuk magunk is a problémáinkat – sohasem áll meg a békés egymás mellett élés állapotában. Ott mindig megjelennek olyan eszmék, gyakorlatok, amelyek ellenségesek, gyűlöletet táplálnak. Ezért azok szemében, akik a hazugságra építenek, mindig szálka az egyház, illetve az egyház által képviselt evangélium igazsága. A vértanúság az egyház hitéről, hűségéről és erejéről tanúskodik.
Az utolsó vacsorán Jézus azt mondta Péternek: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet." ( Lk 22, 32)
Ferenc pápa – Péter apostol utódaként – erre a krisztusi garanciára hivatkozik. Áldás a számunkra és az egész világ számára. Szolgálatával megerősít és irányt mutat. A második században Antiochiai Szt. Ignác így jellemezte a pápa szolgálatát: „Róma püspöke élen jár a szeretetben". Ezért szeretjük mi is, hallgatunk rá, és próbáljuk követni az életet adó szeretetben.
Kedves Püspök Atya!
Köszönjük az értékes, irányt mutató gondolatait.
Mint ahogy a bevezetőben említettem, hármas ünnepet ül az egyházmegye közössége. A három évforduló bennünket, az egyházmegye közösségét is hálaadásra és számadásra késztet. Elsősorban hálát adunk a jó Istennek a püspök atya 50 évnyi áldozatos munkájáért, szolgálatáért, amellyel megajándékozott bennünket.
"Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok." (Dán 12, 3)