Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

Egyre több településről indulnak el gyalogosan a pócsi Szűzanyához évente legalább egy alkalommal az egyházmegye területén. Van, ahonnan a hívek már 100 éve fáradtan, elcsigázottan, de annál nagyobb elszántsággal viszik terhüket az égi édesanyához. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megalapításának 15. évfordulóján gyalog indultak el zarándokok július 25-én az egyházmegyei búcsúra Debrecenből Máriapócsra, hogy életük gondjait a Szűzanyára bízzák, és imádkozzanak az egyházmegye lelki megújulásáért, papjaikért és újabb hivatásokért.
A debreceni zarándokok – akik az egyházmegyei sajtóiroda felhívására közel 70 km-en át imádkoztak énekeltek, egy régi 50-es évekbeli hagyományt elevenítettek fel. Annak idején a Szent Anna templom elől gyalogosan indultak el a hívek papjuk kíséretével Máriapócsra. Az ősi kegyhely a környékbeli emberek lelki otthona, ahová szó szerint haza, az Édesanyjához érkeznek a zarándokok. Mennyivel másabb az érkezés, ha fáradtan, akár az út sérüléseivel, fájdalmakkal, testileg megtörve, nem gondolva másra csak a következő fájdalmas lépésre, s a lépésben Jézus szenvedésére, a Szűzanyára, aki vár, akihez lelkileg feltöltve érkezünk és rakjuk le terheinket. Az út „hazafelé", a megérkezés, a köszöntés, a meghitt találkozás kimondhatatlan szent gyermeki érzés..., a zarándok valóban otthon van... az édesanyjánál.

„Útban hazafelé" a zarándokok máira-énekére a kiskapuba kisiető emberek előtt egy pillanatra szent hellyé válik a poros út, s könnyes szemmel, megilletődve, keresztet vetve, haza vágyakozva, gondolatban küldik vágyaikat, hálájukat. De méltó a zarándokok érkezésére a harang csendítése is, hogy a templom hűvös csöndjében pihenésre hívja a megfáradtakat. Szól a harang az elinduláskor is tarisznyába téve a harangozó szándékát. A zarándokok fogadása, önzetlen segítése során a jószándékú ember maga is részesül a zarándoklat kegyelmeiben, így a teher könnyebbé, a fájdalmak elviselhetőbbé, a vágy erősebbé, és személyesebbé válik.

Közülünk legtöbben nemcsak hagyományt elevenítettünk fel, hanem gyermekkori élményeket is. Különös érzés volt „hazaérkezésünkkor" a máripócsi zarándokházban tölteni az éjszakát. Eszembe jutott, hogy utoljára gyermekként a zarándokok számára friss szalmával megterített istállóban aludtam a családommal Mezőéknél a kegytemplom mellett, ahová a szomszédokkal, családokkal összefogva lovas szekérrel érkeztünk. Az állatok a meleg nyári éjszakát az udvaron töltötték, s mi bent, legalább ötvenen köszöntünk egymásnak nyugodalmas jó éjszakát... „otthon". Hová lettek a családok?

Reménységünk

Kevesebben lettünk, mégis jóleső érzés volt látni a szépen felöltözött családokat, akik imádkozva együtt járulnak a Szűzanya elé minden évben az egyházmegyei búcsún. A szomorú statisztikák ellenére láthatjuk, hogy ők a reményei kereszténységünknek.

Az egyházmegyei búcsú idei szónoka Mikolai Vince pápai prelátus, Miskolc-diósgyőri plébános.

XVI. Benedek pápa „Remény által üdvözülünk" kezdetű enciklikájában megfogalmazott – Máriáról, mint a remény csillagáról, a szövetség élő szekrényé szólt. Mit jelenthet nekünk a „Remény Csillaga" a súlyos gazdasági, szociális, erkölcsi mélypontban? Mária az ő igenjével ajtót nyitott Istennek a mi világunkba, lehetőséget biztosított az Istennek arra, hogy a mi emberi tehetetlenségünket fölkarolja, és elhozza számunkra az üdvösséget.

Mária lett az Isten népének az anyja és reményünk a földi sorsunkban. Nekünk magyaroknak gondolnunk kell arra is, hogy első szent királyunk abban a szorult helyzetében, hogy nem volt trónörököse az országnak, a Boldogasszonynak ajánlotta fel hazánkat, népünket és jövőnket. Szent István király volt az első uralkodó a történelemben, aki az országát, népét Istennek ajánlotta. Számunkra egyfajta szent örökség az istváni örökség, amely ma és holnap is arra kötelez bennünket, hogy az egész országot, a magunk, a családjaink életét is az Isten oltalmába ajánljuk.

Van esélyünk arra, hogy megmaradunk? A kérdésre válaszolva Mikolai Vince plébános kifejtette, az igazi erőnk, boldogságunk, reményünk, az Isten iránti erős hitből és bizalomból fakad. Máriára a remény csillagára tekintve nem esünk kétségbe. Végül Mikolai Vince plébános imájában kérte az istentől, hogy bőséges áldásával halmozza el a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét, annak főpásztorát, papjait, egyházközségeit, családjait, hogy Isten szeretetében, Boldogasszony szeretetében éljenek ezen az áldott földön, ahol az emberek mindig sokat, keményen dolgoztak a megélhetésükért, ahol mindig megvolt a családnak a tisztelete, becsülete, hiszen nagyszámban születtek gyermekek. Kérte, a családokat, hogy változatlanul mutassanak példát, hogy szegény körülmények között is lehet az életet szolgálni, olyan embereket nevelni, akik tudják, hogy az élet az anyagi javaknál fontosabb, hogy az életnek csak úgy van értelme, ha van benne szeretet Isten iránti bizalom és remény.

Az ünnepi szentmise után a találkozás utolsó mozzanata, meghitt pillanata következett, amikor a zarándokok Bosák Nándor püspök atyával együtt letérdelve elénekelték a Lorettoi litániát, majd proseciónként hittel, reménységgel búcsút énekelve elköszöntek a Szűzanyától.

„Isten hozzád Anyánk, már mi elindulunk, ...kesereg a szívünk, el kell menni,
drága kegyképedet itt kell hagyni."

Kovács Ágnes
sajtóiroda