Debrecen - Nyíregyházi Egyházmegye

A nagyváros zajától távolodva az ember hamar rátalál a puszta csöndjére. A Hortobágy falutól a 10 km-es Kónya tanyára vezető keskeny út csak az ott lakónak nem ismeretlen. A sötétségbe, csöndbe burkolózó pusztában különös érzés kerítette hatalmába az éjféli misére igyekvőt, amikor a reflektorfényben megvilágított juh istálló, mint egy katedrális emelkedett ki a puszta sötétségéből az utat mutatva. De katedrálisi rangra emeltetett maga a puszta is 1950-53 között, amikor mintegy tízezer fővel népesítették be az akkor alig néhány százfős Magyarország Szibériájának nevezett Hortobágyot. A kommunizmus legsötétebb éveiben 12 szigorú, fegyveres őrizet alatt álló, zárt tábort létesítettek a pusztában istállókból, tyúkólakból, cselédházakból családok százainak, újszülötteknek, haldoklóknak, ágyastul elhurcolt fekvő betegeknek.
Az istállóban éjféli szentmisére készülődtek 2007 decemberében is a pásztorok, a -4 fokos cudar hidegben jó szolgálatot tevő állatok a „rá meleget a marha lehel" ének elevenségével. A sarokban a délután született didergő ikerbáránykák látványa, bégetése, az orgonát helyettesítő tehenek bőgése, a szalmán elhelyezett oltár különös hangulatot teremtett. Az 53 éve három évre kitelepített egykori családok még élő tagjai előtt megelevenedett az istállós éjféli szentmise az egykori otthonként szolgáló fűtetlen, ablak nélküli istállóban, ahol most sem volt melegebb, de mi az a 2 óra, a meleg ruha, élelem nélküli, kiszolgáltatott, megalázott, hajléktalanná vált reménytelen 3 évhez képest?

A szentmise előtt megemlékezést tartottak. „Legyen a dal fájdalmas, vagy merengő, fiaim csak énekeljetek!" – Tompa Mihály szavaival emlékezett Kun László debreceni református lelkész, aki 14 évesen élte át a kor igazságtalanságát családjával Kónya tanyára kitelepítve. Kertész Péter solymári plébános ebben az istállóban fogant, szavaival háláját fejezte ki szüleinek, akik a nehéz körülmények között is vállalták őt. Kladiva Imre jászapáti plébános gyermekként mezítláb került ide, emlékeiben ma is élesen él az elhurcolás minden mozzanata.

„Fiam vagy te én ma szültelek téged." az Isten azért teremtette a világot és az embert, hogy valakinek odaajándékozhassa önmagát. – Kálmán Peregrin OFM ferences szerzetes a szentmise homiliájában kiemelte, a ferences teológia szerint a teremtés azért jött létre, hogy a fiú közénk szülessen és az ember magán viselje az Isten vonásait. Ez egy családba foglal bennünket. Ennek az új testvériségnek a hangsúlyozását éppen itt értjük meg. Sokan vannak, akinek a családjában, a kommunizmustól megterhelten mégis talpon és hűségben tudott maradni. Majd Peregrin atya azokra a ferences szerzetesekre emlékezett, amelyet Hatvanból az Andrássy út 60-ba vittek. Ők annak ellenére, hogy a családjuktól, 40 évig a hivatásuktól megfosztottan élve elszenvedték a kor embertelenségét, megalázottságát, idősebb korukra mégis a kiengesztelődés, a megbocsátás felé fordultak...

– Jézus is azért jött, hogy meggyőzzön minket arról, hogy ahhoz, hogy az Isten országába eljussunk, emberségünktől, történelmünktől nem megszabadulni kell, hanem ennek útján az ő nyomában haladva emberként eljutni – fejezte be gondolatait a Kálmán Peregrin atya.

„ Közeledett a karácsony. Megkaptuk a hazai csomagokat, a havi egyszeri életmentő utánpótlást. Ezúttal fenyőgallyakat is találtunk a gyógyszerek, élelmiszerek mellett. Aztán futótűzként terjedt a hír, hogy a rendőrség engedélyezte az éjféli mise megtartását a nagyhodályban. Elszállt a reménytelenség, a több száz család csomagjából előkerült fenyőgallyak ünnepi oltárt varázsoltak a Madonna köré. A fél éves rémálom után 1952. december 24-én felcsendült a „Mennyből az angyal..., Dicsőség mennyben az Istenek, békesség földön az embernek..." Nem tudtuk már, hogy a könny kinek szól örömünkben a kis Jézusnak, vagy a bánat a kitaszítottság szorította torkunkat, csak jött-jött mindenki szeméből... A bennünket őrző rendőr egy darabig őrt állt az ajtóban, aztán már nem láttuk. Mert mire vigyázott volna? A könnyeinkre, az összetörtségünkre, a fájdalomra, amit felszakított lelkünkből a „Menyből az angyal..." Másnap a tehénistállóban ünnepeltem a karácsonyt, persze engem akkor odaszólított a munka, de akkor kivételes helyzetben éreztem magam. Azt hiszem mi akkor álltunk a legközelebb az istállóban megszülető kis Jézushoz. Mert akkor mi is ott laktunk, nem éreztük az otthon melegét, kitaszítottként, hajléktalanként... nem tudtuk meddig tart..."
(W. Balassa Zsuzsa „Hortobágyi fiatal" emlékei)

Kovács Ágnes
sajtóiroda