Ökumenikus imaalkalom Mátészalkán

„Közben Jerikóba értek. Amikor Jerikót tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen kéregetve. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen csitították, hogy hallgasson. Ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bízzál, kelj fel, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott, és odasietett Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit tegyek veled?” „Mester – kérte a vak –, hogy lássak.” Jézus így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított.” Nyomban visszakapta látását, és követte az úton” (Mk 10,46-52)

A 2018-as ökumenikus imahét 5. napjának evangéliumi szakasza, a Jerikói vak történetének tanúságáról beszélt Palánki Ferenc Debrecen-Nyíregyházi megyéspüspök az igehirdetésében január 25-én, a mátészalkai református templomban.

A főpásztor bevezető gondolataiban háláját fejezte ki a karibi keresztényeknek, akik elfogadták az evangéliumot, így rácsodálkozhatunk életük példájára, a kinyilatkoztatás gyönyörű hatására. A karibi keresztények megtérésnek története különleges, hiszen a gyarmatosítóktól, elnyomóiktól hallották először az evangélium jóhírét, azoktól, akik az igazság hirdetésében nem voltak hitelesek. Ez jó példa arra, hogy az igazság akkor is az, ha nem hitelesen képviselik. Az evangélium igazsága elért a karibi emberek szívéhez és átformálta őket, sőt megszabadítottságukban tudtak segíteni mások szabadulásában is. A püspök atya hangsúlyozta, az a keresztény, aki átélte Isten szabadító erejét, az másoknak is tud segíteni, hogy elnyerje a belülről fakadó igazi szabadságot, amely nem más, mint elköteleződés valami, vagy valaki mellett. Arra vagyok szabad, amire elkötelezem magam és annyira, amennyire elkötelezem magam mellette. Amikor elkezdünk másokért élni, akkor életünk súlypontját áthelyezzük embertársainkra, és rádöbbenünk arra, hogy miért is élünk, hogy az életünk értelme nem az élvezetek, hanem a krisztusi szeretetet.

Ezután a főpásztor az evangéliumra (Mk 10,46-52) irányítva a figyelmet, elmondta, Jézus Jerikó városának szélénél találkozott a vak koldussal. Annyira kézenfekvő, egyértelmű, hogy mit szeretne a vak koldus, mégis megkérdezi tőle: „Mit tegyek veled?” (Mk 10,51) Jézus a kérdésével tanítani akar bennünket, mert nekünk is felteszi ugyanezt a kérdést.

A vak ember sok értéket hordozott magában. Ezt az üzenetet a megyéspüspök részleteiben is a hívek elé tárta. A vak ismerte a saját helyzetét, tudta, mit kell kérnie Jézustól. Ő abban is különleges volt, hogy már előre, belső látásával tudta, ki az, aki közeledik felé. Biztosan hallott róla másoktól, hiszen így szólította meg Őt: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,46) A vak ember, akit a világ szeretetet volna elhallgattatni, belső látásával nem engedte, hogy elfojtsák a hangját, hittel megvallotta, hogy aki hozzá közeledik, az az Isten Fia, a Messiás, a Szabadító.

Jézus Krisztus hozzám is közeledik, tőlünk is várja, hogy megvalljuk, Ő a Messiás, az élő Isten Fia, aki megkönyörül rajtam, az életemet helyes irányba fordítja, meg tudja adni a belső látást, a hit szilárdságát. Ezért kérdezi meg tőlünk is Jézus, „Mit tegyek veled?”

Ezzel a kérdéssel máshol is találkozunk az evangéliumban. A püspök atya Zebedeus fiai anyjának kérésére utalt, aki azért fordult Jézushoz, hogy fiai a mennyországban az Ő jobbján és balján legyenek. „Nem tudjátok, mit kértek” (Mt 20,22) volt a válasz. Mi tudjuk, e mit kell kérnünk Jézustól? A vak ember tudta. Ő még a köpenyét — amely mindenét jelentette — is eldobta, csak hogy Jézussal, a Messiással találkozzon. Ezt jelenti a belső szabadság. Semmi nem kötöz meg, semmi nem tart fogva, csak Istentől függök.

A katolikus liturgiában január 25-én Saul megtérését, („pálfordulást”) ünnepelték. Saul a keresztények üldözése közben a damaszkuszi úton földre esett, a földdel vált egyenlővé, nagy fény hatására megvakult és így jutott belső látásra. Három napig nem látott, nem evett, nem aludt. Majd megkeresztelkedett és igazi hitre jutott. (vö.: ApCsel 9, 1-18) Sokszor a szenvedés, testi betegség az, ami után megváltozik az életünk hangsúlyozta a főpásztor, majd egy fiatalember tanúságtételét osztotta meg a hívekkel, aki 17 éves korában motorbaleset következtében teljesen lebénult. Azóta a szülei, édesanyja áldozatos szeretete, hősies helytállása segíti életét, amely a baleset után fordulatot vett, nemcsak fizikailag, hanem belső látásában is. A fiatalember elmondta, amikor lebénult, akkor kezdett el foglalkozni az életének értelmével, kereste a választ arra a kérdésre, mit akar tőle, mit vár tőle Isten ebben az állapotban. Majd magántanulóként leérettségizett, elvégezte a teológiát — jelenleg is magasabb szinten folytatja tanulmányait —, és azt mondta: „Itt vagyok, szeretnék szolgálni, úgy érzem az Isten papnak hív.” „Micsoda tanúságtétel ez, hogy ő, aki rászorul a segítségre, másokért akar élni. Micsoda belső látás született meg az életében” — hangsúlyozta a főpásztor, majd saját pálfordulásunk lehetőségére irányította a figyelmet, amelyben nekünk is válaszolunk kell Jézus kérdésére, miben kell változnia az életünknek.

Végül a püspök atya ismét egy szép példával bátorította a híveket. Egy paptársáról beszélt, akinek súlyos gondja volt az alkohollal. Emiatt más-más egyházközségbe helyezték, majd egy újabb településen a hívek férfi tagjai elhatározták, segítenek rajta, és vigyázni fognak rá. Közrefogták, és elvitték síelni annak ellenére, hogy síléc még soha nem volt a lábán. Barátai megmutatták neki hogyan kell síelni, majd otthagyták és megbeszélték, hogy lent, a pálya végén találkoznak. A plébános ötméterenként elesett, felkelt, és újra elesett. Elmondása alapján, amikor ismét a földre került csodálatos dolgot tapasztalt. Hirtelen vakító, szikrázó napsütés borította be a tájat és akkor ott azt mondta: „Uram, de jó lenne itt maradni és meghalni!” Ekkor egy belső hangra lett figyelmes: „Nem az a baj, hogy elestél, hanem az, hogy nem akarsz fölkelni.” Ez éppen pálfordulás napján történt vele, és ez volt az ő igazi megtérése.

Nekünk milyen megtérésre van szükségünk? Sokszor a piszmogó bűneinkkel kínlódunk, de az igazi nagy dolgokat, bűneinket nem vesszük észre. Gyakran vagyunk szeretetlenek — istentelenek —, amit meggyónunk, de mégsem vesszük komolyan.

Nem a másik lelkiismeretét kell vizsgálnom, hanem a sajátomat, és Jézus — „Mit tegyek veled?” — kérdésére kell keresni a választ.

„Uram add, hogy jól lássam az életemet, egyre inkább megismerjem az igazságot, azt a kinyilatkoztatott szeretetet, amiért eljöttél. A világ szerint én csak valaki vagyok, de valaki számára én vagyok a világ. Úgy szerette Isten a világot, engem, hogy egyszülött Fiát adta érte vagyis értem” — fejezte be igehirdetését Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.

Kovács Ágnes

Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye