Egy nap korán keltem, hogy megnézhessem a napfelkeltét. Ó, a teremtett világ szépsége leírhatatlan! A napfelkeltét figyelve dicsőítettem Istent csodálatos alkotásáért. Amint ott ücsörögtem, egyszerre megéreztem az Úr jelenlétét.

- Szeretsz engem? – kérdezte tőlem.

- Hát persze, Uram! – válaszoltam. – Te vagy az én Uram és Megváltóm.

Akkor továbbkérdezett:

- Ha mozgássérült lennél, akkor is szeretnél?

Meglepődtem a kérdésen. Lenéztem a karomra, a lábamra, végigmértem a testemet: mennyi mindenre képtelen lennék, ha mozgássérült lennék. És mindezeket mennyire természetesnek veszem. Így válaszoltam:

- Bár nehéz volna, Uram, de én akkor is szeretnélek téged.

Akkor az Úr így folytatta:

- Ha vak volnál, akkor is szeretnéd a világot, amelyet teremtettem?

Hogyan szerethetnék bármit is anélkül, hogy látnám? Ekkor eszembe jutott a világon élő sok-sok vak ember, és hogy közülük mégis mennyien szeretik Istent és az általa teremtett világot. Így válaszoltam hát:

- Ugyan ezt az állapotot nem könnyű elképzelni, de én akkor is szeretnélek téged.

Akkor az Úr a következőt kérdezte:

- Ha siket volnál, akkor is hallgatnál a szavamra?

Hogyan tudnék bármire is odafülelni, ha siket volnék? Egyszerre megértettem: Istenre a szívünkkel kell odafigyelnünk. így válaszoltam hát:

- Bár nehéz volna, de én akkor is hallgatnék a szavadra.

Akkor az Úr ezt kérdezte:

- Ha néma volnál, dicsérnéd-e még akkor is a nevemet?

Hogyan tudnálak dicsőíteni hang nélkül? Ekkor azonban eszembe jutott, hogy Isten azt kívánja, hogy szívünkből-lelkünkből énekeljünk neki. Egyáltalán nem számít, hogy hallatszik-e valami.

Ezt válaszoltam tehát:

- Jóllehet nem tudnám énekkel zengeni dicsőségedet, mégis dicsérném a nevedet.

Akkor az Úr tovább kérdezett:

- Valóban szeretsz engem?

Felbátorodva és erős meggyőződéssel, nyíltan feleltem:

- Igen, Uram, szeretlek, mert Te vagy az egyetlen és igaz Isten.

Úgy gondoltam, jól megfeleltem, ám Isten ekkor ismét kérdezett:

- Akkor miért követsz el bűnt?

- Mert csak ember vagyok – feleltem. – Nem vagyok tökéletes.

- Ha így van, akkor miért pont a jó napokban sodródsz el tőlem a legmesszebbre, és miért csak a bajban imádkozol hozzám igazán, őszintén?

Nem volt válaszom. Csak a könnyeim folytak.

- Miért szégyellsz engem? Miért nem adod tovább az evangélium jó hírét? Miért másokhoz kiáltasz üldözés idején, amikor én a vállamat kínálom neked, hogy kisírhasd magad rajta? Miért keresel kifogásokat, amikor lehetőséget kínálok neked Nevem szolgálatára?

Próbáltam válaszolni, de nem találtam a szavakat.

- Megáldottalak az igaz élettel. Nem azért alkottalak, hogy eldobd magadtól ezt az ajándékot. Képességekkel áldottalak meg, hogy szolgálhass nekem, de te folyton elfordulsz tőlem. Kinyilatkoztattam neked Igémet, de te nem akarsz bölcsességben gyarapodni. Szóltam hozzád, de a füled zárva maradt. Megmutattam áldásaimat, de te elfordítottad tőlem szemedet. Meghallgattam imáidat, és mindegyikre válaszoltam.

- Valóban szeretsz engem?

Nem tudtam, mit feleljek. Hogy is tudtam volna? Leírhatatlanul kínosan éreztem magam. Nem volt semmi mentségem. Mit is mondhattam volna? A szívem felzokogott, és a szememből is patakzottak a könnyek. Azt mondtam:

- Uram, kérlek, bocsáss meg! Nem vagyok méltó, hogy gyermeked legyek.

Ő így felelt:

- Csupán az én kegyelmemből lehetsz a gyermekem.

- De akkor miért bocsátasz meg nekem újra és újra? – kérdeztem. – Miért szeretsz oly nagyon?

- Mert a teremtményem vagy – válaszolta az Úr. – A gyermekem vagy. Sohasem hagylak magadra. Amikor sírsz, együtt érzek veled és veled sírok én is. Amikor felkiáltasz örömödben, veled nevetek. Amikor elszomorodsz, vigasztallak, bátorítalak. Amikor elesel, felemellek. Amikor elfáradsz, karjaimban hordozlak. Én veled leszek az idők végezetéig, és mindörökké szeretni foglak.

Sohasem sírtam még ennyire. Hogyan lehettem ennyire távolságtartó? Hogyan voltam képes oly sokféle módon megbántani Istent? Végül azt kérdeztem:

- Mennyire szeretsz engem, Uram?

Ekkor az Úr kinyújtotta karját, és megpillantottam szöggel átvert kezét.

Leborultam hát Krisztus, az én Megváltóm előtt. És akkor – életemben talán először – igazán, szívem mélyéből imádkoztam.

Duncan McVicar atya