Olyan időket élünk, amikor igen csábítóan hat a tények egyoldalú beállítása a közbeszédben. A leegyszerűsítések következtében a lényegelfedő interpretációk korszakát éljük. Ez a törekvés akkor bizonyul igen vonzónak, amikor a keresztény hit összetett valóságát érinti. Az ilyen törekvésekből álltak elő hajdanán a klasszikus eretnekségek, ill. jönnek létre a kortárs tévtanítások.

Az alábbiakban dr. Karkomperger Zoltán, az Egri Hittudományi Főiskola és Érseki Papnevelő Intézet professzora, debreceni plébános gondolatait olvashatjuk.

Az eretnekség görög eredetű jövevényszó nyelvünkben. Etimológiailag ki/válogatást jelent. Egy igaz állítást valaki kiragad a hitigazságok szerves és hierarchikus rendszeréből, és abszolúttá nyilvánítja a többi hitigazságokhoz történő kapcsolódásának ignorálásával. Éppen ez által válik tévtanítássá. Példának okáért alapvető jelentőségű Isten irgalmasságának hitigazsága, de ha elszakítanánk Isten igazságosságától, és így abszolúttá tennénk, akkor a leegyszerűsítés áldozatául esne – mindkettő. Ettől Aquinói Szent Tamás óva intett: „Igazságosság irgalmasság nélkül könyörtelenség; az irgalmasság igazságosság nélkül a széthullás melegágya.”

Manapság elég gyakran bukkanhatunk egyoldalú felfogásokra Jézus Krisztusról, aki „hitünk szerzője és bevégzője” (Zsid 12,2). Az ilyen vélekedések közül az egyik azt állítja, hogy Jézus nem hirdetett semmiféle hitigazságot, és senkit sem közösített ki. Mindenkit olyannak fogadott el, amilyen volt. Megértést tanúsított mindenki és minden iránt.

Az újszövetségi szentírásban azonban fedezhetünk fel olyan helyeket, melyek nem harmonizálhatók a fenti Jézus-képpel. Mindenekelőtt emlékeznünk kell arra, hogy Jézus azért halt meg a kereszten, hogy életének odaadásával hitelesítse azt az üzenetét, hogy ő Isten Fia, a Megváltó. Halálából felismerhetjük, hogy az ószövetségi próféták sorsában volt része, hiszen őket is üldözték és megölték (vö. Jer 38,4-6).

Amikor Jézus kijelentette, hogy teste és vére vétele nélkül nem lesz (isteni) élete követőinek, akkor sokan elfordultak tőle, és többé már nem jártak vele (vö. Jn 6,51-58). Azoknak, akik az eucharisztikus beszéd elhangzása után megmaradtak Jézusnál, ő nem rimánkodott: ‘Jaj, el ne menjetek! Találunk egy mindenkinek megfelelő, mindenki részéről elfogadható kompromisszumot’. Jézus a tanítványoknak felette a kérdést: „Ti is el kartok menni?” (Jn 6,67). Ezzel Jézus döntéshozatal elé állította övéit, szabadságukat tiszteletben tartva és használatát minden részletében megőrizve (vö. Lk 12, 49-53).
A Jézus mellett meghozott döntés értékéről így vallott gróf Széchenyi István: „Boldogok, akiket nem a nyavalya, a testi gyengeség vagy a haláltól való rettegés kényszerít végre térden csúszni a kereszthez, hanem akik már életük legszebb esztendőiben – midőn a fiatalság, egészség és jólét érzése szinte a halhatatlanság örömével tölti be őket –, ha már akkor, mondom, önként szeretetből a legfőbb jóhoz emelték fel lelküket, s ha nemcsak szóval, hanem tetteik által is gyakorolták vallásuk igazi értelmét, s nemcsak a közeli veszély indította őket Isten imádására.”

Jézus nem csupán hírnöke Isten szeretetének és irgalmasságának, hanem olyan eszkatologikus próféta, aki döntéshozatalra, mellette történő kiállásra hív. Ez által jel, amelynek ellene mondanak (vö. Lk 2,34). Jézus küldetésének teljesítése folyamán különbözőképpen foglaltak állást személyéről és mondanivalójáról. Ez a benne hívők közösségére és az őt visszautasítók táborára osztotta kortársait. Ez az ellene vagy mellette meghozott döntés azóta végigvonul a történelmen, és megjellegzi mindenki életét. Ebből következtethetünk arra, hogy a keresztény életforma mindenkor döntéshozatal, és az is marad.
Talán elhalványult annak tudata, hogy a Krisztusba vetett hitünk döntésként és e döntéshez való hűségként áll elő. Közülünk sokan katolikus miliőben szocializálódva lettek Krisztus-hívőkké. A szülői ház sokszor mentesítette az embert a hitbeli döntés meghozatalának terhétől, és így nem kellett soha valódi döntést hozni Krisztus mellett vagy ellen. A többségi keresztény környezet magával sodorta az így hívővé váltakat. Amikor pedig ez a többségi környezet Krisztustól eltért, akkor nem kevesen ebben is követték a környezetüket. Ennek is köszönhetően a keresztények többé már nem alkotnak többséget a társadalomban. Ennek hátterén igen jól kidomborodik keresztény hitünk öntudatosan, felelősen és szabadon meghozott jellege.

Miről is kell döntést hoznunk? Végső soron a döntés meghozatala arról szól, hogy a magunk eszközeivel alkotjuk-e meg (barkácsoljuk-e össze) az isten-, Krisztus-, ember- és világképünket, vagy pedig készek vagyunk el- és befogadni, ill. megőrizni Istennek Jézus Krisztus által a Szentlélekben feltárt titkát. Arról kell tehát döntenünk, hogy magunknak építjük-e vallásunkat, vagy elismerjük és a magunkénak valljuk a kinyilatkoztatásra visszavezethető kereszténységet mint vallást. Mit jelentsen ez konkrétan?
Ha hitünket a kinyilatkoztató Istenbe vetjük, akkor el kell ismernünk, hogy ő alkotott minket a maga képére és hasonlatosságára, és történelmünkben Jézus Krisztusban feltárta önmagát úgy, hogy egy lett közülünk. A kereszténység azért kinyilatkoztatott vallás, mert Isten a történelem egy körülhatárolható területén és idejében – 2000 évvel ezelőtt Palesztinában – Jézus Krisztusban történelmünkbe lépett, és megismertette önmagát velünk maradandó végérvényességgel. A keresztény hit melletti döntésünkkel elismerjük, hogy üdvözítésünk művét és a hit szabályait maga Isten határozta meg. Az üdvözítés tervének megvalósításáról nem az ember döntött. Aki azonban igenlően el- és befogadja, hogy Isten képére lett alkotva, terve szerint lett megváltva, valamint arra lett meghívva, hogy az ő akarata szerint higgyen és éljen, annak a teremtett világon túlmutató reménység lesz gazdagsága. Ennek súlyos jelentőségét Szent Pál így adja értésünkre: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (1Kor 15,19). Annak jutalma pedig, hogy hitben elkötelezetten kapcsolódunk Istenhez az, hogy már most részt vehetünk örökké igaz és kimondhatatlanul boldog szentháromságos életében, amely felülmúlja a mégannyira csodálatosan megalkotott, de a romlandóságnak alávetett világot.

Aki elméletileg vagy gyakorlatilag visszautasítja, hogy Isten képmása és megváltott ember, az erejét megfeszítve fog istenpótlékot alkotni a maga hasonlatosságára, mert a visszautasítás ellenére alapigénye megmarad, hogy legyen valakije vagy valamije, akire, ill. amire felnézhet.
A történelem élő Istenének visszautasítása és a fenti alapigény követésének vonulatában az ember istenített és isteníthet sok mindent: politikai irányvonalat, akármilyen ideológiát, nemzetet, a teremtett világot kizsigerelő globális gazdasági fejlődést, az ember méltóságát lábbal tipró géntechnika igézetét, stb. Az ezotériaőrület is ezen jelenségek közé tartozik. Mindezeknek egyik közös jellemzője, hogy ezekben nem Isten ismerteti meg velünk a döntését arról, hogy mi igaz és mi nem, hanem a rövidtávú érdekektől vezérelt, önző ember kiáltja ki azt, ami jó vagy rossz.
Beállítottságunkat mindezzel szemben hassa át és formálja az Istentől tágítani nem akaró ember vallomása: „Az Úr ígéretei tiszták, olyanok, mint a hétszer tisztított ezüst, melyet földbe vájt formába öntöttek. Uram, te megtartod ígéreteidet, minket pedig megoltalmazol ettől a nemzedéktől mindenkor, még ha bűnösök járkálnak is körülöttünk, és az alávalóságot magasztalják is az emberek” (Zsolt 12,7-9).

Az ember a maga ízlése és jövőképe szerint alkotott világértelmezésének egyik előnye, hogy viszonylag könnyen érthető. Mivel emberi alkotás, ezért hátránya, hogy a kellemes életvitel bebiztosítására szabottak az igazság kérdése felvetésének mellőzésével. Ez pedig összeegyeztethetetlen az ember méltóságával és egyedülálló szellemi nagyságával a teremtmények világában.

A megoldást Simon Péter kérdésfeltevése és vallomása tartalmazza: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68). Ennek a péteri meggyőződésnek elsajátítását miért ne jelölhetnénk ki a 2019-2020-as tanév programjának – nem csak a hittanórákon? E péteri program közéleti képviseletét gyermekeink tanulják meg szüleiktől, pedagógusaiktól és a hívő közösségtől. A péteri program gyermekeink számára történő továbbadásához alázatoskodás nélküli öntudatos alázatosságra van szükségünk, amellyel elismerjük, hogy végső rendeltetésünk feltárásában és abban történő meggyökerezésünkben csak a magunk eszközeivel segíthetünk magunkon. Simon Péter meggyőződésének megélésével és a benne történő elmélyüléssel Krisztus húsvéti életébe lépünk, és részt kapunk Isten időt és teret felülmúló szentháromságos közösségében, amely létezésünk legvégső horizontja, amelynek elérésére vagyunk betájoltak.

Egész életre szóló döntésünket e mellett a közösségbe kapcsolódásunk mellett szükséges meghozni, csábítson bármiféle igézetével is jelenünk korszelleme. Ez a döntéshozatal egyben az Istenbe vetett bizalom próbája is. Óvakodjunk ebben a folyamatban az igazságot elfedő leegyszerűsítő egyoldalúságoktól. Merjük Isten egész művét a történelemben, az emberben és önmagunkban a magunkénak vallani egyénre és közösségre ártalmas válogatások nélkül – az új tanévben is.

Dr. Krakomperger Zoltán
plébános