Varga János nyugalmazott plébános, volt szatmári pap írása

Gyönyörű templomok, őszinte beszédek, szívben fogant imák, szebbnél szebb énekek, a „szeressük egymást gyerekek” rendkívüli boldogsága, örömérzése, melyet Wass Albert szavaival tudnék leginkább kifejezni: „ ... és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag ... Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat ... Valahol fönt a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok” (Üzenet haza című verse 1948.)

Az ökumené görögül azt a lakott földet jelenti, amit a birodalmak (hellén, római) elfoglaltak, magukénak vallottak. Bibliai vonatkozásban: Kánaán földje, amelyet Isten adott népének, hogy nyugodt lakóhelyük legyen, miután kivezette őket Egyiptomból, a rabszolgasorsból (5Móz 16,11-20). Ma: korunk legjelentősebb vallási mozgalmát értjük alatta, mely a kereszténység egyetemes egységének helyreállítását szolgálja Krisztus Urunk óhaja szerint (Jn 17,11b.20-24), hogy az apostolok, és akik hallgatni fognak szavukra, legyenek annyira egy(ek), amint Ő egy az Atyával. Ez legyen szavuk hihetőségének hitelességük alapja (motivum credibilitatis). Ahogy a Református Énekeskönyv 395. Dicsérete mondja: „ a világ meglátja végre, hogy tanítványid vagyunk.”

A mozgalom nem a katolikus egyházban született, bizonyára azért, mert egységes és zárt közösségnek vallotta magát. Ott kezdődött, ahol átérezték azt, hogy: „Bár szétszakadva él az egyház, Jézusban mégis egy lehet.” (Evangélikus Énekeskönyv 268. sz.) Nem is a 20. században, hanem már 1740 körül Skóciában ismert volt egy olyan, Észak Amerikából kiindult pünkösdi mozgalom, amely célul tűzte ki az imádkozást „minden egyházért, minden egyházzal együtt.” Ezután elterjedt szinte minden protestáns egyházban. Magyarországon először 1886-ban gyűltek össze a hívek a Kálvin Téri Református Templom gyülekezeti termében.

A mozgalom a katolikus egyházban is elindult 1894-ben, amikor XIII. Leó pápa szorgalmazta az egységért való imádkozást 8 napon keresztül, a Pünkösdhöz kötve. Igazi törekvéssé csak a II. Vatikáni Zsinaton (1964) vált, amelyik dekrétumban fogalmazta meg, hogy az ökumenizmus lelke az imádság, és ajánlotta az imahét rendszeres megtartását. Az Egyházak Világtanácsa és a Vatikáni Egységtitkárság csak 1966-ban döntött az imahét közös megtartásáról, és annak anyagát is csak két év múlva adták ki. II. János Pál pápa az Ut unum sint kezdetű körlevelében (1995) az ökumenikus törekvést belső szükségszerűségnek és visszafordíthatatlan folyamatnak nevezte.

Az imaközösségek már előbb megszülettek. Idézem szülőfalum (Tiszakerecseny) plébánosát, dr. Miklós Dezsőt: „1966-ban a januári imahetet együtt tartottuk a református testvérekkel, a lelkészek vezetésével, egymás templomában. Egyszeri alkalom volt csupán, mert a református lelkész kollégát fegyelmileg sújtották az ökumenikus istentiszteletünk miatt a református zsinati előjárók.” Magyarországon nem is ment ez olyan egyszerűen a sok évtizedes (vagy évszázados) ellenségeskedés miatt. Sokáig a reformátusok magukban tartották meg az imahetet a katolikusok (elsősorban papok) idegenkedése miatt.

Én személy szerint már gyerekkorban elkezdtem, hiszen református családban nőttem fel. Amíg nagyapám élt, tartotta bennem a katolikus öntudatot. Édesapám akkoriban nem sokat foglalkozott vallási dolgokkal. Emlékszem, hogy 1948-ban, a Betánia mozgalom (Ébredés) idején, a híres prédikátor: Szikszay Béni tartott egyhetes konferenciát, ami egy kiadós lelkigyakorlatnak felelt meg. Hozott magával egy amatőr színjátszó csoportot, akik a tiszai töltés túlsó (délután már árnyékos) oldalán misztériumjátékban mutatták be Jézus életét, üldöztetését és halálát. Persze, hogy 11 évesen én is megnéztem ezt a szenzációs előadást. Emiatt egy időre eltiltottak a ministrálástól. (Még abban az évben a mi papunk is megszervezte a katolikus missziós hetet, amelyiknek szónoka Bánhegyi Lehel, a nyíregyházi ferences atya volt. Mert, ugye, valahogy csak helyre kellett hozni a felekezeti egyensúlyt.

Boldogan emlékszem vissza egyik családi ünnepünkre, amikor „Krisztus Urunknak áldott születésén angyali verset mond(t)unk szent ünnepén, mely Betlehemnek mezejében régen zengett e képen: A magasságban dicsőség Istennek, békesség légyen földön embereknek, és jó akarat mindenféle népnek, és nemzetségnek (Ref. Énekeskönyv 315. Dicséret.) Együtt volt még az egész család. A karácsonyi történetet Lukács evangéliumából a legfiatalabb olvasta fel, (aki azóta evangélikus lelkész), imát meg a református lelkész unokaöcsém mondott. Ajándék alig volt, de öröm annál több... (Erről az örömről 1990-ben készült fénykép is adhat némi bizonyosságot.)

Visszatérve az egyetemes imahétre: igen sok református templomban prédikáltam, s megtanultam kihagyni a berögződött (és félreérthető) közhelyeket. Úgy kellett tanúságot tennem katolikus hitemről, hogy azt botránkozás nélkül el is tudják fogadni, nehogy tovább mélyítsem az amúgy is áthidalhatatlannak látszó szakadékot.

Istennek hála, ma már minden nyomasztó érzés nélkül el tudunk menni egymás templomába, tudunk együtt örülni, énekelni, imádkozni. Szinte sajnáljuk, mikor elmúlik, de ez csak pár napig tart, mert visszatérnek vallási hétköznapjaink és megnyugszunk abban, hogy jövőre újra találkozunk, de addig is „marad a házban a régi rend” (népmese).
Varga János nyugalmazott plébános